Pamacska vagy szőr-nyeteg

 Oliver immár csaknem egy éve a család legszőrösebb tagja, férjem így már csak második helyezést ér el ebben a kategóriában. 

Gondoltam ideje megosztanom veletek, milyen örömökkel és gondokkal jár a Ragdoll tartás. Imádom a kis rohadékot úgy ahogy van, de az elmúlt 10 hónap során volt pár alkalom, amikor macskaszőrnyire voltam attól, hogy elajándékozzam.

Azt már említettem, hogy gimis korom óta akartam egy igazi Raggie-t, de mindig volt valami, ami megakadályozott: sokat utazós meló, külföldre költözés, terhesség, aztán mégegy, aztán másik nemzetközi költözés.. Végül ahogy berendezkedtünk és otthon éreztük magunkat Új Zélandon, végre megkaphattam a kis szőrös szerelmem. Csupán 22 évet vártam rá:

Olika pont olyan puha, mint amilyennek kinéz. Végtelenül kedves cica, fehér árnyékként mindenhova követi a család tagjait, egyszerűen csak szeret a közelünkben lenni. Nem ölbecica, és annak ellenére, hogy a raggie-k arról híresek, hogy rongybabaként lógnak az ember kezében, ő ezt kevésbé élvezi, és inkább leugrik, mint egy átlag macska.

Lépten-nyomon elterül a hátán, széttárja lábait, és követeli, hogy a hasát dögönyözzük. Ebben nagyon is Ragdoll. Szereti ha fésülgetem, és bizony kell is, mert nyáron sajnos mindenhol, még valahogy a pohár szélén is macskaszőr van. A férjem ezt érthető okokból ki nem állhatja és elég gyakran balhézunk miatta.

Mielőtt felvettük a tenyésztőtől, R megnézett egy darab (!) youtube videót a Ragdoll tartásról. Valahogy kizárólag a következő információ ragadta meg a figyelmét: a Ragdoll nagyra nő, emiatt sokat eszik, hullik a szőre és a hatalmas kakája beleragad a szőrébe. Ezek után jó hogy rettegett tőle. Mondjuk én is megijedtem. A kiscica első nálunk töltött hetében be is következett a rémálom. Reggel arra ébredtem, hogy cicuka vonszolja a seggét a szőnyegen. Gyanús volt, kiugrottam az ágyból, fel a villany és látom, hogy bizony próbál megszabadulni a szerencsétlen a seggére ragadt kakagombóctól. Abba most ne menjünk bele, hogy totál én tehettem róla, mert a tenyésztő megmondta, hogy ne adjak neki puha kaját, csak a spéci szárazat, egy éves koráig. De én megsajnáltam és adtam neki egy nem spéci nedveset. 

Lényeg a lényeg, R épp zuhanyozott a másik fürdőben, én meg gyorsan hívtam a nagyfiam, hogy segítsen macskasegget mosni. Bebugyoláltuk törölközőbe, ő fogta, én meg mostam a hátsóját. Mondanom sem kell, hogy ezt a kiscica nem élvezte és próbált menekülni. Kiabáltunk, sírtunk, nevettünk, az érzelmi skála minden szintjét lejátszottuk. Végül lett egy vizes és kissé szaros macskánk, sikáltam a szőnyeget fél óráig, de R semmit nem vett észre az egészből. Ez a hármunk titka marad és visszük magunkkal a sírba. A jó hír, hogy soha többet nem vettem gagyi macskakaját, azóta kizárólag az állatorvos által javasoltakat kapja, és nem is volt több seggmosás.

Azért van még pár rémálom sztorim. Az egyik a macskabudi használata, jobban mondva nem használata. Olikának nem volt elég, hogy naponta pucoltam a budit, majd minden egyes használat után, aztán már minden nap kicseréltem az egész almot, és kipróbáltam 3 különböző féle almot. Jelzem kiscicáknál kevesebb opció van, mert nem szabad csomósodóst venni nekik, nehogy megegyék. Bár mondjuk nem tudom melyik macska annyira hülye, hogy az almot csirkének nézi. Végül mindegy, milyen típusú és mennyire tiszta volt az alom, Olika valahogy a sötétszürke padlószőnyeget részesítette előnyben. A szoba sarkaiban, mert azért a 'privacy' fontos. Kaparással kezdődik a folyamat, úgyhogy ha már hallottam a kapargálást, ugrottam is ki az ágyból az éjszaka kellős közepén, felkaptam cicót, ráraktam a budira, hogy tanulja már meg hol a helye. A macska amúgy nem hülye, nagyon is jól tudta, mit szabad és mit nem, de csakazértis szivatott. Ez ment pár hétig, napjaim jó része szőnyegmosással telt, amíg egy napon megtörtént a csoda. Konkrétan kiengedtem a szigorúan benti cicát a kertbe. Attól a naptól kezdve nincs macskabudi és nincs szőnyegre vizelés! A benti cicából szabad macska lett, aki akkor megy ki-be, amikor kedve támad.

De ennek a ki-be járkálásnak is megvoltak ám a következményei. Először is, hetekig tartott, mire megtanulta használni a macskaajtót, addig ment a nyávogás az ajtó előtt. Éjjel is, ötször. Mivel én vagyok a macskapásztor, pont olyanok voltak az éjszakáim, mintha csecsemőhöz kéne felkelni állandóan. Végre sikerült megtanulnia a macskaajtó használatát, ekkor viszont újabb probléma ütötte fel fejét: az idegen macska a házban! Horror. Hajnali 2-kor arra kelek, hogy Oli ül a hálószoba ajtóban és fúj. Merthogy a nyomorult szomszéd macska bent van a házban és pofátlanul kiüríti Oli tányérját. A macskát hiába ijesztettem el, minden éjszaka jött újra és újra. Ha bezárom a macskaajtót, akkor Oli nyávog hogy engedjem ki-be, ha nyitva hagyom neki, akkor a szomszéd macs jön éjszaka. Most már értitek, miért kellett eladnunk a házat és új helyre költöznünk, ahol az első nap kihívtam az üvegest és microchipes macskaajtót szereltettünk be. 

Az új helyet Oli hamar megszokta, viszont a ház majdnem egy évig üresen állt, így aztán a szomszédság összes csodaszép tenyészmacskája ideszokott. Két sziámi, két Ragdoll és egy bengáli járt a kertünkbe eleinte. R nem tudta Olie-t megkülönböztetni a másik két Raggie-től, röhej. Pár hét alatt a macskák többsége rájött, hogy ez a telek már nem pálya, viszont az egyik gyönyörű sziámi  a mai napig otthon érzi magát nálunk. Eleinte nagy naivan azt hittem, jön játszani Olihoz, de cuki! Sajnos nem ez volt a helyzet, konkrétan terrorizálta a cicámat. Béna Oli meg nem képes magát megvédeni, úgyhogy volt egy olyan éjszakánk, amikor Oli összevérezte az egész nappalit, másnap reggel takaríthattam a crime scene-t, mint a filmekben. Na ezután megharagudtam a sziámira és a következő alkalommal, amikor támadt, rácsaptam a seggére. Azóta nem bántja Olit, azért még mindig jön, de már nem verekszik. 

Az előző házban bolha problémánk is volt, mert az állatorvos azt mondta, hogy ő majd beadja a következő adagot, de a bolhák nem várták ki a határidőt. Mire ez nekem leesett, a bolhák elszaporodtak a házban és szétcsípték a nagyfiam lábát, aki konkrétan úgy nézett ki, mintha valami szörnyű, középkori, gennyes kiütéses betegsége lenne, mivel mindenre hiperérzékeny. A bolhákat végül a régi házban hagytuk, szóval ezeket is megörökölték az új lakók, akiket sajnáltam volna, ha nem viselkedtek volna olyan bunkón a költözésnél. Igy viszont nincs semmi gond a lelkiismeretemmel.

A történet végére hagytam a legmegrázóbbakat. A Ragdoll nem vadászik. Ezt írja minden egyes macskakönyv és netes oldal. Oli természetesen ezt sem olvasta. Az első eset vendégek előtt zajlott, nagy nyugiban sütizgettünk, amikor a macska büszkén bevonult és lerakott egy óriási madarat az asztal mellé. R sikítva felugrott, én meg a totál megrökönyödés, undor és csodálat között valahol félúton, megdícsértem a cicát és elvettem tőle a madarat. Ezt a következő 6 hét alatt követte még három további madár, egy egér, két grillkolbász, számtalan gyík és kabóca. A második madár amúgy egy galamb volt, és sajnos azt nem én vettem észre, hanem R, merthogy Oliver a férjem Krishna oltára elé helyezte el a tetemet. Ezután némi nyomás alatt álltam, hogy ajándékozzam el a gyilkos vadállatot, aki megszegte a legalapvetőbb hindu törvényt. Az utolsó két madarat sikerült élve kiszednem Oli szájából, és elengedtem őket, kissé megtépázva, de vissza tudtak menekülni az erdőbe. A kabócák pedig okoztak jó pár álmatlan éjszakát, de mostanra lecsillapodtak a kedélyek, lehet azért, mert közeleg az ősz és már nincs annyi belőlük. Amúgy nem tudom, hallottatok-e kabócát egymagában a szobában, más, mint a fákon tömegesen, iszonyatosan kattog, és elég randa is szegény. Bár a kisfiam szerint csodálatos rovar, de erről majd az iskolás beszámolómban írok.

Itt van néhány kép a macskáról, az Instagram oldalát (chirpyoliver) kissé hanyagolom egy ideje, csakúgy mint a sajátomat, de talán egyszer még visszatérek rá.

Májusi update: számtalan újabb kisegér került terítékre a nappaliban, ezeket élő egerek követték, akik nagy többségét sikeresen visszatelepítettem az erdőbe, de olyan is volt, akit 5 perc után visszahozott a macska holtan, mindez természetesen hajnali 2-kor. Aztán egy szép napon, az udvaron találtam egy kinyuvadt patkányt, nagyon bíztam benne, hogy ennyiben maradunk, de sajnos nem. Rá egy hétre arra keltem, hogy cicukám az ágyam mellett morog. Remegő kézzel kapcsoltam fel a villanyt, és a félelmem bebizonyosodott: ezúttal egy élő, 20 centis (plusz farok) patkány nézett velem szembe. Ollie alig bírta el, csak vonszolta a szájában és nem bírta kinyírni. Nem tudtam, minek drukkoljak: hogy szegény patkány gyorsan kimúljon és feltakaríthassam a vérfürdő nyomait, vagy hogy valahogy élve megmeneküljön a dög, de hogyan? Végül cicát letereltem a lépcsőn, próbáltam őket a bejárati ajtón kiküldeni, de marhára nem volt kedvében. Szerencsére egy jó nagy váza rájuk dőlt, amitől Ollie megijedt, elengedte a patkányt, én meg gyorsan felkaptam a farkánál és kivittem az erdőbe három Miatyánk közben, hogy nehogy megharapjon és elkapjak valami veszettséget vagy leprát.

Ez még csak egy kisegér...

Ez már Ratatouille:

Minden oké az új pecóban

December közepén beköltöztünk az új házba, amit minden porcikámmal imádok, egy percig sem siránkoztam a régi kis villánk miatt. Talán az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a lombos fákkal övezett utcák, de nem panaszkodhatom az új helyre sem, mert bár az utcánkban kevesebb a fa és sokkal nagyvárosiasabb a légkör, a kertünkből közvetlen hozzáférésünk van a ház mögötti kis erdős tisztáshoz, és a házból is minden irányban csak fákat látunk. Az új-zélandi klíma előnye, hogy ami itt nyáron zöld, az nagy eséllyel télen is zöld. Rengeteg a madár az erdő közelsége miatt, és szegények néha berepülnek a teraszra, eddig 4-et menekíettem ki, amiből kettő a gyönyörű jégmadár volt. De tudjátok mit? Annyi madaras sztorim van, hogy azokról majd külön írok. Bizony, az életemért is futottam már madár miatt! 

A ház kifizetése és a költözés nem volt probléma-mentes, de sikerült eladnunk a belvárosi kis lakást, valamint a házat, amiben laktunk. Azt a wellingtoni házat pedig, amit a piacon nem sikerült értékesítenünk, mert hirtelen a bankok megszigorították a hiteligénylés feltételeit, valamint megemelték a kamatokat, R szülei vették meg tőlünk, úgy, hogy valami csodás módon két hét alatt eladták azt a házukat, amit még 6 évvel ezelőtt mi újítottunk fel. Annó véremet adtam azért az ocsmány házért, mai napig megvan a karomon a vágás nyoma, amit egy aluminium ablakszél ejtett rajtam. Na most annak a háznak köszönhetjük, hogy sikerült kifizetnünk az új pecót. Minden egy napon zajlott, az ügyvédünk végre megdolgozott a pénzéért: a wellingtoni ház eladása, az aucklandi ház eladása és az új ház megvétele. Ja és hogy még komplikáltabb legyen, a család aki a mi aucklandi házunkat megvette, szinten azon a napont adta el a sajátját. A pénzmozgás és a hitelek törlesztése, valamint új hitel felvétele, minden belefért egy napba, ja és persze aznap költöztünk át az új házba és az új lakók is aznap költöztek át a régi házunkba. Amikor a mi költöztető cégünk hívott, hogy csúszásban vannak, akkor az új tulaj kamionja már a házunk előtt állt. Thriller dokumentumfilmet lehetett volna forgatni a szituból, én legalábbis lerágtam a körmeimet és a hajam is rendesen megőszült. Amúgy a költözéses 3 óra csúszás miatt az új tulaj perelni próbált minket, de végül letettek róla. 

Beköltözésünk hete volt az utolsó iskolahét a tanévből, illetve a nagyfiam szülinapja is akkorra esett, úgyhogy a két gyereket felraktuk a repülőre és leküldtük őket a nagyszülőkhöz Wellingtonba. Mindenki jól járt: nagymamáér már fél éve nem láthatták a srácokat a covid lockdown miatt, pont azon a héten nyitott meg Auckland határa, addig nem lehetett elhagyni a várost és ők sem jöhettek látogatóba. A srácok megaboldogak voltak, hogy egyedül repülhetnek, én meg kaptam 5 teljes napot, hogy kipakoljam a 100 dobozt és nagyjából lakhatóvá tegyem a házat, míg R dolgozott, home-office-ban természetesen, ami még mindig nagyban tart.

Karácsonyra pedig megjöttek nagyszülők a fiúkkal, rá néhány napra meg sógoromék a két pici lányukkal. Na erről mi a véleményetek? Tíz ember az új házban, félig dobozok közt, karácsonykor két héten át. Erős az idegzetem és betároztam migrén gyógyszert. Megint volt krisnás házavatónk, de most kemény voltam, megmondtam anyósnak, hogy limited edition lesz, és kizárólag ismerős jöhet, nem úgy, mint az előző házban, egy rakat idegen, akik hülyeségeket beszéltek. Egy nagyon kedves család jött, január 1-jén kiültünk a teraszra és felébresztettük az összes másnapos szomszédot a hangos Hare Krishna kántálással. 

Miután kiürült a ház, hetekig ablakokat pucoltam, kis zsiros kézlenyomatokat, ugyanis a ház kábé úgy néz ki, hogy van pár külső betonfal, a maradék 90 százalék pedig padlótól plafonig üveg, a lépcsőházakban és teraszon is üvegkorlát. Nem viccelek, még a fürdőszobánk külső fala is üveg, pár hét elteltével esett le, hogy este a pucér sziluettünkben simán gyönyörködhetnek a szomszédok. Hát egészségükre! Jövő héten leszek 40, mostanra értem el azt a szintet, hogy nem semmi nem ciki, gyönyörködjön bennem, akinek nincs jobb dolga. 😜

Mit kell még tudni a házról? Nem mai gyerek, 2006-ban épült (oké, az előző házunk 110 éves volt), viszont az építész vizionárus volt, mert még most is elég menő. Mint már korábban biztos írtam, Új Zéland kábé 30 évvel le van maradva a nyugati világ mögött. Falba épített budit eddig esküszöm csak képeken láttam itt, ennek ellenére a nálunk az van. A lámpákra a mai napig nem jöttünk rá, annyi kacsoló van szerte a házban és annyi elrejtett lámpa kint a bokrok közt, hogy fogalmunk sincs, mi mit kapcsolgat, illetve hogy mi napelemes. Végre van spejzunk is, ami inkább konyha a konyha mögött, mert lehet benne mosogatni, főzni, itt van a hűtő és minden egyéb háztartási gép. A mosókonyhám pedig akkora, mint a pesti garzonlakásunk és a falba van integrálva van a vasalódeszka. Mondjuk covid barátunknak és a home office-nak hála már 8 hónapja nem vasaltam.

Azért lehet ám költeni a házra egy vagyont, ha nagyon akarjuk, márpedig mi szeretünk értéket teremteni: a 100 nm-es nappali tetejét be szeretnénk ültetni zöld tetőnek, így a hálószobai kilátás az erdőre még egy fokkal zöldebb lenne. A kertbe medencét tervezünk, a média szobát pedig átalakítjuk egy kis apartmanná, hogy anyósék jól érezzék magunkat nálunk. Bár biztosan megértetek, ha azt mondom, ez a legutolsó a prioritás listámon. R nem ért velem egyet. Mindenesetre egyelőre nem kell aggódunk a felújítás miatt, mert szépen feléltük tartalékainkat és előre elköltöttük R fizetését a következő pár évtizedre, de ha netán véget ér az ukrán háború és sikerül kiszednem a pénzem a magyarországi házunk eladásával, akkor nekiesünk.

Itt egy kép a nappali szintjéről, csak hogy lássátok miről beszélek, amikor azt mondom, hogy lélegzetelállító a zöld háttér az üvegablakokon keresztül. A nappali és terasz bútorokat csak most rendeltük meg, úgyhogy kissé üres a pecó, de legalább könnyű felmosni.

Ps. Ezt még leírom, mert elfelejteném idővel, pedig érdekes. Amikor novemberben csodában bíztunk, hogy valahogy megoldódik a ház adás-vétel, R hirtelen nagyon vallásos lett, rengeteget imádkozott Krishnához. A belvárosi kis lakásunkat március óta próbáltuk eladni, és egyetlen érdeklődő sem volt, egészen novemberig, amikor egy indiai csóka felhívott, megnézte és megvette! A srác Lamborghini-vel jár és a neve Krishna. Anyósomék szar háza, tudjátok, ami véremet ontotta és olyan ocsmány, hogy azt hittük senkinek sem fog kelleni, az elmúlt három évben háromszor dobtuk piacra és minden alkalommal vissza kellett vonni pár hónap után, mert tényleg senkinek nem kell egy ilyen randa monstrum. Novemberben hirtelen valaki megnézte és azonnal tett egy olyan árajánlatot, amitől még az ingatlanközvetítő álla is leesett. Természetesen anyósomék örömmel adták el (hogy aztán nekünk segíteni tudjanak és meg tudják venni a miénket). Na lehet tippelni, hogy hívták ezt a vevőt. Na????

Krishna!

Csodára várva..

Jó nagy kupac kakában vagyunk! Konkrétan július eleje óta nem alszunk békésen és a nappalaink is számolgatással telnek. Hülyeséget csináltunk, és úgy tűnik a csillagok is összefogtak ellenünk, nehogy véletlenül kikecmeregjünk ebből a gödörből.

Elmesélem mi történt, de kell hozzá némi kerítő sztori.

R annó Dohában szupersztár volt, minden projektje vastapssal végződött, minden teljesítmény értékelésén csillagos ötössel ment át, a sejkek kis kedvence lett és szépen szedte fel a bónuszokat. Természetesen heti 7 napot és napi 18 órát dolgozott, szóval nem csak a szexi borostája miatt kedvelték az arabok. Ugrás pár hónapot Új-Zélandon, itt is ugyanennyi energiát ölt a munkájába és megreformálta az egész részlegét, de az áprilisi teljesítmény értékelésen mit kapott? Örüljön, hogy nem rúgták még ki, kap még egy esélyt, hogy egy coach segítségével változtasson a munkastílusán, és persze gyorsan felejtse el az idei bónuszt. 

Utólag kiderült, mi volt mindennek az oka, nem megyek részletekbe, a lényeg, hogy az egyik főnök megijedt, hogy R megtalálja a szerződésekben, hogy millió dollárokkal van a zsebük lezsírozva és saját cégeiknek osztogatnak megbízásokat, és ez a pasas szépen hátba támadta R-t, és lejáratta a vezetőség előtt.

El tudjátok képzelni, milyen jó hangulat volt itthon, amikor a HR és a nagyfőnök nekiment szegény férjemnek, fogalmazzunk úgy, hogy egy darabig nem szívesen járt be dolgozni. Egész véletlenül pont ebben az időszakban megtalálta egy fejvadász Dubajból és nem tartott sokáig, hogy R-t rábeszélje egy interjúra egy bahrein-i pozira. R-ről azért tudni illik, hogy imád interjúzni, gyakran csak poénból jelentkezik pozikra, hogy előadhassa magát és lássa, mennyire értékelik a munkaerő piacon. Kicsit kattant, na, de ezért (is) szeretjük. Természetesen a bahrein-i interjúk remekül sikerültek, olyannyira, hogy fel is ajánlották neki a pozit, de hosszas számolgatás után nem fogadtuk el. R többet kért, de annyit nem tudtak adni, mert az a szint már a CFO fizuja lett volna. Megköszöntük és békésen elváltunk egymástól. Ugyanebben az időszakban a katari főnökök is megkeresték és szintén felajánlottak neki egy pozit, de ezt is lemondtuk, ugyanis valami hihetetlen módon minden számolgatásunk azt eredményezte, hogy túl jó az itthoni fizetés és évi százezer dollár különbségért egyszerűen nem éri meg visszacuccolni a sivatagba. Nektek mennyit érne a friss levegő és a gyönyörű, zöld terészet? Naugye. Augusztusban a bahrein-i csapat újra megkereste R-t és felajánlottak neki részvényeket, hátha ezzel meg tudják győzni, hogy elvállalja a pozit. 24 órányi gondolkodási időt kértünk, és végül újra nemet mondtunk, ugyanis eddigre már nyakig benne voltunk az ingatlanos bonyodalmainkban. Az történt ugyanis, hogy...

Az interjúzós idővel párhuzamosan unalmunkban (ugyanis tél közepe volt, hideg és borongós idő) visszatértünk a régi jó kis szórakozásunkhoz: ingatlanokat nézegettünk a neten. Hogy, hogy nem, találtunk egy szuper házikót Auckland északi partján egy tó partján, kis erdő mellett, teniszpályákra és vízre néző ablakokkal, pálmafákkal és medencével. Elmentünk megnézni, beleszerettünk 10 másodperc alatt és tettünk rá egy ajánlatot. Mindezt mondjuk úgy, hogy nem volt egy fillér sem a bankszámlánkon, szokás szerint. Ment is az ártárgyalás három napon át, már képzeletben beköltöztünk, sulit választottunk a gyerekeknek, satöbbi, mire hív az ügynök, hogy bocsi, de egy pár az előbb megnézte a házat és megvette. Na ne tudjátok meg milyen bőgés volt. Én is meg a srácok is. R nagyon rosszul érezte magát, mert azt hitte, az ő elhúzott tárgyalása miatt vesztettük el a házat, nagyon próbált minket megvígasztalni. Még ugyanezen a hétvégén talált egy másik, jóval drágább ingatlant és elmentünk megnézni. Ez a város központjában van, pár percre a tengerparttól és a belvárostól gyalog, egy közkedvelt turista utca mellett, két kis erdő közé ékelve. A ház fenomenális, szuper modern, hatalmas, teljesen nyitott, falak és ajtók nélkül, konkrétan némi betonból és rengeteg üvegből áll az egész. Mondanom sem kell, hogy még aznap aláírtuk az adásvételit, abban bizva, hogy hitelekkel megoldjuk. Kifizettünk 300 ezer dollár foglalót (továbbra sem volt egy vasunk sem, szóval ehhez mindenféle trükkökkel hiteleket vettünk fel), és nekiláttunk agyalni, hogyan tudjuk október 28-án kifizetni a maradék 95%-ot. Erre jött a jó kis Delta barátunk és lezárt az egész ország pár hétre, Auckland azóta is zárva van. Úgy gondoltuk, hogy ha eladjuk az egyik wellingtoni házunkat plusz az aucklandi-t, amiben lakunk, némi hitellel meg tudjuk oldani a dolgot. Amikor Wellington kijött a lockdown-ból, a házunkat gyorsan felújítottuk és meghirdettük, de nem sikerült eladni az aukción, mert mindössze egy vevő jelent meg. A csodaszép kis viktoriánus villa azóta is a piacon van. Ma az aucklandi házunknak is megvolt az aukciója, szintén sikertelenül. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy két hétre ki kellett költöznünk egy Airbnb-be, mert a Covid helyzet miatt nincsenek ingatlanos nyílt napok (open homes) és csak így lehetett piacra vinni, szigorú szabályoknak eleget téve. Nem sok olyan Airbnb van errefelé, ahova macskát is lehet vinni, így aztán egy olyan pecóban kötöttünk ki, ami a vasútállomás mellett van, és minden egyes vonat elhaladtakor megrázkódik az épület. A cicus miatt (merthogy ezt a nyomorult állatot éjjelente babusgatni kell, különben nyávog és mindenkit felébreszt) nekem a garázs melletti szoba jutott, életem leghosszabb két hete volt ez. 

A helyzet tehát elég siralmas, bár az új házunk tulajdonosa kitolta a fizetési határidőnket december közepéig, addig valahogy el kell adnunk mindkét házat bizonyos áron, hogy a banki hitellel együtt elég legyen. Máskülönben elveszítjük a foglalót. 

Bréking nyúz: az aucklandi házat az aukció után pár órával eladtuk, és bár a tavalyi vételárhoz képest kerestünk rajta több, mint félmillió dollárt, így is a jelenlegi piaci értéke alatt kelt el. Nem annyira forró a piac, mint amit a sajtó nyomat. A vevőnk ugyanolyan helyzetben van, mint mi vagyunk, most ők is gyorsan piacra rakják a házukat és december közepéig el kell hogy adják. Ördögi kör. Azért mi továbbra is bízunk a csodákban és ha a wellingtoni házat sikerül eladni, akkor még az is lehet, hogy a karácsonyt már az új házban ünnepeljük. Vagy a híd alatt, ez a két opció van. Drukkoljatok!

Itt a tavasz, itt a covid is..

 A jó hír az, hogy vége a télnek! Imádom a tavaszt, ami errefelé szeptembertől áprilisig tart, pár forróbb januári héttel. Az elmúlt hat évben ez volt az első telem, és nagyon tartottam tőle, azok alapján, amit a drága férjem előadott nekem: meg fogunk fagyni és nem látunk napfényt hat hónapon át. Nahát ennek jól bedőltem. 

Jelentem, az aucklandi tél egy magyar ősznek felel meg és kábé három hónapot fed le, júniustól augusztusig. Ha igazi telet és némi havat szeretne az ember látni, akkor a déli szigetre érdemes lenézni júliusban, ott még mínuszok is vannak alkalomadtán. Felénk volt sok eső, de napfény is jutott minden hétre, a leghidegebb három napban reggel 3 fok volt, de délután már 15, szóval igazán túlélhető. Tél kellős közepén trikóban másztunk hegyeket (najó, dombokat), pulcsi vagy kabát csak az esős napokon kellett. 

Azért azt hozzáteszem, hogy a 3 fokos reggelen, amikor sál-sapi-kesztyűben mentünk suliba, a kiwi kölkök ugyanúgy rövidgatya-pólóban nyomták, mint nyáron, és néhányan még aznap is mezítláb voltak, jobb esetben zokniban, cipő nélkül. 

Tartottam attól is, hogy az ujjaim újra véresre száradnak, mint annó Európában és Wellingtonban, de semmi ilyesmi nem történt, idén még kézkrémet sem kellett használnom. 

A tél folyamán ugyanúgy gyalog jártam mindenhova, a fiúkat is gyalog vittem suliba és a délutáni programokra, az eső sem nagyon tartott minket vissza. Elég fitt lettem a napi 8-10 kilométer sétáktól, annak ellenére, hogy a jógát teljesen abbahagytam és konkrétan a heti egyszeri korizáson kívül semmit nem sportolok. 

Na, ennek a jó világnak azonban két hónapja vége szakadt, amikor is találtak egy Delta esetet a közösségben, aznap teljes lockdown alá került az ország. Bár az ország nagy részén újraindult az élet, Auckland azóta is el van zárva a külvilágtól, nincs suli, meló, boltok, programok. Lenyomtunk 7 hét homeschooling-ot, most épp suliszünet van, és várhatóan az utolsó iskolai term is online lesz. A kormány ugyan már feladta a covid teljes kiirtását, de addig nem hajlandók feloldani a korlátozásokat, amíg el nem érjük a 90%-os oltottságot. Meglehetősen ambíciózus ez a terv, és legjobb esetben is csak karácsonyra érhetnénk el ezt a célkitűzést. Egy ideig ki voltam borulva, nem könnyű az ipad-függő srácokat szórakoztatni és tanítani, plusz még itthon van a munkamániás férj, akinek időnként bedobok némi kaját a résen, de kábé csak hétvégente jön elő a barlangjából, zuhanyozni és fogat mosni. Gáz.

Ez az otthon töltött időszak nem kéne, hogy teljesen kikészítsen minket, mert lehet menni bringázni és sétálni, sőt tegnap óta már Auckland határán belül kocsival is szabad menni kiránduló helyekre, de mi júliusban, még a covid szitu előtt hoztunk egy elég szar döntést, aminek köszönhetően napi 24 órában stresszelünk, de erről majd külön írok.

Néhány lockdown kirándulós képet azért beillesztek ide, ez mind tőlünk gyalog/bringás távra található.

Cseresznyevirágzás a szomszéd utcában. Az volt az egyik házifeladat, hogy körbe kellett sétálni a negyedben és összeszámolni a tuikat a cserifákon. Bár nekünk lett volna annó ilyen iskolánk...

Cornwall Park barikákkal.. Ez a legújabb kedvenc sárkányeregető helyünk.

Piknik a Domain-ben, két hónap után végre lehet takeaway-t venni, azonnal megrohamoztuk a kedvenc japán kifőzdénket..

Mount Eden egy esős napon.. Már megszámolni sem tudom, hányszor másztuk meg idén, minimum harmincszor, minden kis erdei ösvényt ismerünk már..

És végre rezidens vagyok!

 Nem tudom emlékeztek-e, még tavaly leírtam, milyen bonyodalmas volt októberben lejutnom Új-Zélandra, mindenesetre akkor kaptam egy hat hónapra szóló egy belépésre jogosító látogatói vízumot. 

 Még Magyarországon gyorsan beszereztem és angolra fordíttattam a luxemburgi és magyar erkölcsi biziket, R pedig ismét csodát művelt és elintézte a katari erkölcsi bizit (ez azért volt csoda, mert én már akkor nem tartózkodtam Dohában és Katar csak rezidenseknek adja ki ezt a dokumentumot, személyes átvétellel). Új-Zélandra való belépést követően 3 hónapon belül meg kell igényelni a rezidens vízumot, máskülönben már csak úgy lehet, hogy az ember elhagyja az országot és külföldről indítványozza a kérelmet. Ez viszont most a Covid miatt átmenetileg szünetel, momentán nem dolgoznak fel egyetlen ilyen vízumigényt sem. Ergo ha nem csináltam volna meg három hónapon belül, akkor kilépés után Magyarországon várhatnám, hogy vége legyen a Covid-nak és újrainduljon az élet. Új-Zéland már korábban bejelentette, hogy 2021 végéig egészen biztosan zárva tartja a határt. Azért most megnyílt a buborék Ausztráliával, de én oda sem utazhatok a magyar útlevelemmel.

Lényeg a lényeg, amint elhagytuk a luxuskaranténunkat októberben, már kezdtem is intézni a rezidens státuszt. Az erkölcsi biziken kívül kell hozzá még egy tonnányi papír, valamint teljes orvosi kivizsgálás, tüdőröntgen, vizelet- és vérvétel, és csaknem 3000 dollár. December elején végre rákattintottam a "beadás" gombra és vártam. Vártam, vártam.. még egy kicsit vártam. A turista vízumom április 1-ig volt érvényes, ami azt jelenti, hogy április második napjától bármikor kopoghatnak az ajtómon és deportálhatnak. Februárban kaptam is egy levelet ezzel a figyelmeztetéssel. Gyorsan felhívtam a Bevándorlási Hivatalt, hogy mi a B terv. Nagyon kedves volt a hölgy, mondta, hogy a rezidens vízum jóváhagyása átlag 13 hónapig tart, várólistán vagyok. Gyorsan igényeljek egy újabb túrista vízumot (partner alapú vízumról beszélünk, csak úgy turistáskodni most nem lehet errefelé). Ez újabb tonnányi papírt és párszáz dolláros költséget jelentett, de legalább ezzel automatikusan kaptam egy engedélyt, hogy amíg elbírálják, nem deportálnak, még akkor sem, ha lejár a jelenlegi vízumom. Ennek az új turista vízumnak az elbírálása átlag 4 hónap. 

Március végén egy héten belül mindkét folyamatban lévő vízumomat elkezdték feldolgozni. Fun fact: a turista vízumomat Pekingből intézte egy kínai hölgy. Ez milyen már, hogy a Bevándorlási Hivatalnak Kinában van az egyik irodája?

Mindkét ügyintéző további bizonyító okiratokat kért be tőlem, mert a 10 év házasság, két gyerek és közös aucklandi lakcímünk nem ad nekik elegendő biztosítékot arra, hogy én nem csak belopni szeretném magam az új-zélandi társadalomba, hanem a családommal szeretnék továbbra is együtt élni. Nem részletezem, de nagyon nem volt egyszerű bizonyítani, hogy mi Dohában egy háztartásban éltünk, ugyanis ott egész tavaly júliusig nem volt lakcímkártya és az albérleti szerződés a férjem nevén volt. Itt meg Új-Zélandon az összes ingatlanunk az ő nevén van, mert mindegyiket hitellel vettük és én kölföldiként nem rakhattam a nevem banki hitelre. De addig-addig szervezkedtünk (még egy céget is alapítottunk a nevem alatt), hogy 75 darab újabb dokumentumot tudtam feltölteni a vízumokhoz és végre elfogadták. Mindkettőt egyszerre. Oriási stressz került le a vállamról, mert már azon agyaltunk, hogy ha nem kapom meg, akkor haza kell költöznünk Magyarba, és az R munkájával elég nehezen lett volna összeegyeztethető. Ez a rezidens vízum amúgy egy átmeneti dolog, ha soha többet nem hagyom el Új-Zélandot, akkor életem végéig itt maradhatok vele, viszont ha 2023 április után lépek ki az országból, akkor lejár és nem jöhetek vissza. A következő két évben utazhatok ki-be (már ha lenne hova), de fontos hogy 2023 április előtt visszatérjek ide. A két év letelte után igényelhetem a végleges letelepedést, azt követően pedig akár állampolgárságot is. Ez a része engem hidegen hagy, viszont tény, hogy új-zélandi útlevéllel nem szednének ki engem mindig a sorból Ausztráliában. Na majd meglátjuk.

Ja és a legfontosabb! Aznap, amikor megkaptam a rezidens státuszt, azonnal vettem egy cicát. Ez volt az ideköltözésem feltétele, és R kénytelen volt belemenni. Most szombaton hozzuk haza a kis drágát, már egy hete extázisban vagyok, nem tudok rendesen aludni. Enni sajnos tudok. Olyan, mintha jönne egy új bébi, csak nem nekem kell megszülnöm.

Taranaki túra

 Már majdnem végeztem a december-januári kiruccanásunk elmesélésével, Wellingtonban azért még voltunk pár helyen, főleg a természetben, aztán eredeti tervünkkel ellentétben úgy döntöttünk, mégsem maradunk a februári sulikezdésig, hanem két héttel korábban visszaindulunk Auckland-be. Azért a sok finom indiai kaját és paratha-t is meg lehet ám unni, nem is beszélve a nagy családról, így aztán kisebb unszolás árán sikerült meggyőznöm férjemet, hogy már biztosan a szülei terhére vagyunk és hagyjuk őket pihenni kicsit. Persze az volt R feltétele, hogy akkor három héttel később majd a szülei jönnek hozzánk látogatóba, de én úgy voltam még vele, hogy bármibe belementem volna, csak húzzunk már haza..

Ez alkalommal egy új úton indultunk északnak, végig a nyugati parton. Félúton Taranaki mellett szálltunk meg a tűzhányómániás nagyfiam kérésére. Kicsit fura volt a közös konyhás Airbnb, de nagyon kedvesek voltak a házigazdák és a többi vendég is, így nem panaszkodtam. Azért legközelebb erre figyelek, mert mi nem vagyunk annyira szociális lények, hogy idegenekkel reggelizzünk együtt. 

Reggeli utánra beiktattunk egy gyors vulkán-túrát, szigorúan gyerekbarát verziót, Taranaki lábánál. Itt akadt annyi bökkenő, hogy az aszfaltos út nem vitt végig a túra kiinduló pontjáig, R viszont nem akarta a kietlen farmok közt hagyni a kocsit, így az utolsó 1 kilométert 40 perc alatt tettük meg csigatempóban, kavicsról kavicsra gördülve. Én konkrétan az autó mellett sétáltam és fotóztam. Természetesen megint nem sikerült hófödte hegycsúcsos képet készíteni, mert ebben az országban valahogy mindig ott van egy felhő, ahol nem kéne. Úgyhogy képzeljétek oda a hegycsúcsot, ami élőben lenyűgöző látványt nyújt, itt viszont csak egy kis nyomi dombnak tűnik:

Ez a kis két órás túra tökéletes gyerekekkel, nem kell benne nagyon magasra mászni, egy elhagyatott erdei vasútvonal mentén, majd egy patakmederben visz az út, szépen ki van táblázva a vasút történetével..

Félúton megpihentünk, majd a három pasi fogócskázott a furcsán puha, fűvel borított réten, amiről kiderült, hogy valami mocsár szerű cucc és jól eláztatta a cipőjüket. Emiatt aztán a parkolóig visszatérő egyórás utat úgy tettük meg, hogy a kisebbik gyereket felváltva cipeltük.

Taranaki után tovább haladtunk a tengerparton, gyönyörű sziklás vidéken, kacskaringós (hánytatós) utakon, még egy borzalmas kávézóban megálltunk a semmi közepén és megnéztük az alábbi múzeum-galéria-börtön kombót, majd végre szépen hazakocsikáztunk Auckland-be.

Másnap R végre ment melóba, csak a gyerekekkel szívtam még két hetet otthon a szünet végéig. Hát nagyjából ennyi történt a nyáron.

Február elején elkezdődött az új tanév, volt két mini lockdown azóta (ezeket már említettem), elkészült a konyhánk végre, jöttek anyósék, majd pár nappal hazatértük után jött az egész familia húsvétra (az durva volt, tizen voltunk a házban egy hétig, képzelhetitek), utána meg mi mentünk volna megint hozzájuk, mert a nagyobbik fiam Hanumanji táborba ment Wellingtonban. Ebből végül az lett, hogy csak ő ment le apucival, én meg itthon maradtam a kissebbikkel. Még ezen a héten itthon vannak a srácok, jövő héten kezdődik a suli második terminusa. A szünetben sokat kirándultunk és felkészültünk az új családtagunk érkezésére, de erről majd külön beszámolok.

Milford Sound - a világ nyolcadik csodája

 Aki valaha is tervezett új-zélandi utazást, az biztosan hallott már erről a varázslatos helyszínről, Milford Sound ugyanis az ország leghíresebb, első számú turista látványossága és Instagramolt helyszíne. A Fiordland Nemzeti Park a déli sziget délnyugati csücskén található, és a mintegy tízezer négyzetkilométerével ez Új-Zéland legnagyobb nemzeti parkja. A világ nyolcadik csodájaként is emlegetik, nem véletlen.

Milford Sound az egyetlen autóval megközelíthető fjord, legkönnyebben Queenstown-ból vagy a déli Invercargill-ból lehet ide eljutni egy 4 órás autókázással. Queenstown-ból amúgy gyalogosan és bringával is át lehet túrázni illetve tekerni a hegyeken át, utóbbi útvonal 126 kilométeres a 300 kilométeres kerülős autóúttal szemben. 

Szombaton a Wakatipu tavat csodáltuk a hegytetőről, és azon agyaltunk, mi legyen a program másnap, és addig-addig gondolkodtunk, hogy arra jutottunk, gyerekekkel ez egy elég fárasztó út lenne, használjuk ki hogy csak ketten vagyunk és nézzük meg ezt a híres Milford Sound-ot. Gyorsan foglaltunk rá jegyeket, vettünk némi kaját másnapra, aztán mentünk vissza a hotelba alukálni, mert öregek vagyunk és a busz indulás hajnali 7-kor volt. Az előre csomagolt kajával annyi volt a sztori, hogy míg vártuk a  buszt, én átszaladtam az úton csinálni pár képet a tóról, amihez leraktam a kajástasit a buszmegállóban és aztán ezt szépen ott is felejtettük. Nem haltunk éhen, mert útközben megálltunk Te Anau-ban egy klassz kávézóban, és ha sikeresen átrágjátok magatokat ezen a bejegyzésen, majd megtudjátok azt is, hogy mi lett az ottfelejtett csomag sorsa.

A túrabusz egy hiper-szuper luxus minibusz volt, üvegtetővel, ami nagyon jól jött Fiordland-ben. A sofőr érdekes sztorikkal szórakoztatott bennünket, maori legendákat mesélt és hasznos infókat tudtunk meg a térségről, aludni nem nagyon volt időnk az odaúton, mert kábé végig szájtátva bámultunk ki az ablakon. A négyórás úton kábé 7-szer álltunk meg, jobbnál jobb helyeken fotózkodni. Nem olcsó az út (fejenként 200 dollár volt), de minden centet megért az élmény. Megtudtuk a túravezetőtől, hogy Covid előtt napi többezer, néha tízezer turista látogatott el Milford Soundba. Most viszont nemzetközi turizmus hiányában (azaz az ausztrálok és kínaiak nélkül) összesen 5 kisbusz volt úton aznap. Azt mondta a csóka, hogy az 1970-es években volt annyi ember legutóbb, mint most, és noha ez negatív hatással van a szektorban élők megélhetésére, a természet regenerálódhat egy kicsit és ez mindent megér számára. Gondolom mondanom sem kell, mennyire élveztük a tájat emberek ezrei nélkül. A megálló pontokon Covid előtt egyszerre 40 kisbusz sorakozott az útszélen, most rajtunk kívül egyetlen csapat volt és így is összesen 12-en voltunk. 

Te Anau falu (bár itt mindent városnak hívnak) és Te Anau tó kábé félúton van Queenstown és Milford Sound között és a tó után már kezdődik is a fjordvidék. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek a barik és a legelők, és hirtelen őserdő és 1500 méteres sziklafalak veszik körbe az embert. A tóról még annyit, hogy ez a déli sziget legnagyobb tava, kábé fele akkora, mint a Balaton, viszont a Balcsi 12 méteres mélységével ellentétben ez a gleccsertó több, mint 400 méter mély. 

Jöjjön pár kép, aztán folytatom az élménybeszámolót.

 Néhány frissen nyírt, barátságos alpaca a kávészünetben, ez a civilizáció utolsó pontja, mielőtt belevetjük magunkat a dzsungelba:

Nagyon drámai ugye? Pedig még csak most jön a lényeg! Itt simán el tudnék képzelni egy alacsony költségvetésű horrorfilm-forgatást... Sehol egy lélek nem járt.

Te Anau tó. Ez a kis pocsolya bizony 400 méter mély.

Az utolsó nyílt terep, ide már nemhogy madár, de barik sem járnak..

Tükör tavak: a név magáért beszél. Napos időben ez talán még jobb lenne:

Egy kis vízesés.. Amikor az ember még nem tudja, mi lesz Milford Sound-ban és lefotózza ezt a kis bébi 20 méteres vízesést:

Ha nem ismeritek a Keát, akkor nagyon gyorsan olvassatok utána, mert ez bizony a világ legjobb fej madara. A világ egyetlen alpesi papagája, kizárólag ezen a területen élnek, intelligenciájuk pedig vetekszik némely embertársunkkéval. Nagyon érdekes kísérletek vannak fent a neten róluk, de a sofőr is mesélt egy vicces történetet. Amikor pár évvel ezelőtt az alagutat építették, este a melósok kipakolták a narancssárga kúpokat az útra, másnap reggel viszont meglepve tapasztalták, hogy a kúpok átrendeződtek. Bekamerázták a helyszínt, hogy lefüleljék a huligánokat, így kiderült, hogy ezek a huncut keák éjjelente szándékosan arrébb rakosgatták őket. Nekem most egyetlen keához volt szerencsém, de lefotózni nem sikerült, azért itteni állatkertekben már láttam párat, de így kerítés nélkül a saját életterében megcsodálni sokkal jobb élmény volt.

Ez meg egy folyó..

 Amint látjátok, nemhogy a nap nem sütött az utunk során, de még hozzá egész napos esőhöz is szerencsénk volt és annak ellenére, hogy ez nyár kellős közepe volt, 15 foknál nem ment feljebb a higanyszál aznap. Télen még havazik is errefelé, és elég nagy a lavinaveszély, gyakran lezárják a Sound-ba vezető egyetlen utat emiatt. Mindenesetre mi egész jól fel voltunk készülve, melegen öltöztünk és megtudtuk, hogy még jobb is esőben jönni, mert ilyenkor többszáz vízesést láthatunk, míg napos időben csak a legnagyobbak "működnek".

A hajóút másfél órás, körbevisz a Sound-ban, a kapitány a hajó orrával beáll néhány óriási vízesés alá, aztán tessék, lehet élvezkedni. Van ingyen kávé és tea, ami kellett is, hogy melegen tartsuk magunkat. És tessék, itt van amiért mentünk és amiért mindenkinek el kell ide látogatnia, aki lejut Új-Zélandra:

Ez volt a hajónk:

Pingvinek, delfinek és fókák élnek a Sound-ban, nekünk csak utóbbiakhoz volt szerencsénk:

 A hazaút eseménytelenül zajlott, megnéztünk egy természetfilmet Új-Zéland állatvilágának történetéről (kizárólag madarak őshonosak itt, minden egyéb állat hajón érkezett), megálltunk egyszer Te Anau-ban az alpakáknál nyújtózkodni és este 7-re már otthon is voltunk. A buszmegállóban pedig ott várt a kajástasim, szerencsére az étel már nem volt benne, különben megromlott volna napközben, viszont a vizes palackunkat meghagyták nekünk ugyanott, a zacsiban. Ilyen is csak itt fordul elő.

Queenstown - avagy a királynő városa

 Januárban ünnepeltük férjem 40. szülinapját, és hála a nagyszülőknek, akik felvállalták a bébiszittelést, egy gyerekmentes romantikus hosszú hétvégével leptük meg magunkat. Ezelőtt csak egyszer lógtunk meg a fiúktól, még 5 évvel ezelőtt, amikor egy éjszakára Aucklandba utaztunk, akkor jártam itt életemben először. Most nem volt kérdés az úticél, még tavaly vettünk egy lakást Queenstown-ban, amit már nagyon meg akartunk nézni élőben is. Ez bizonyult eddigi legpocsékabb befektetésünknek, ugyanis másfél hónappal azután, hogy megvettük, jött a Covid és a 95%-ban nemzetközi turizmusból élő város pillanatokon belül becsődölt. A mindössze 16 ezer lakosra évi több, mint kétmillió turista jutott eddig, most viszont sehol egy lélek. Az összes Airbnb-s lakás üresen áll, az ingatlanárak megfeneklettek és nekünk is csak fillérekért sikerült kiadnunk hosszú távra (mert ha nincs turista, akkor nincs munkaerő sem), ami nem fedezi a rajta lévő hitelt sem. Azért megpróbáltuk összekötni a kellemeset a hasznossal, a lakásnézés csak fél órát vett igénybe, a három napos kiruccanás nagy része kirándulásból állt.

Queenstown Wellington-ból 1 órányi repülőútra van a déli szigeten, és Új-Zéland koronaékszereként tartják számon. Az érkezés nagyon izgalmas volt, miután már évek óta követjük online a helyi ingatlanpiacot (volt pár sikertelen ház- és lakásvásárlási kísérletünk), a térképet már úgy ismerem, mint a tenyerem, de furcsa volt most élőben is végre megtapasztalni a környéket. Hatalmas hófödte hegyek veszik körül és egy N alakú gleccsertó partján fekszik a város. A landolás nagyon izgalmas és gyönyörű, ha érdekel valakit, a neten van fönt pár videó pilótáktól is. A reptér irtó pici, és most a pár lézengő kiwi turistával is tele volt, szóval el sem merem képzelni, milyen lehet itt sorba állni, amikor napi többezer turista érkezik, mi mindenesetre landolás után 5 perccel már a buszmegállóban ácsorogtunk.

A lakásunktól nem messze foglaltunk szállást, hogy megtapasztaljuk a kilátást, majd innen sétáltunk be a tóparton a városközpontba. Nyár közepe lévén szép napos időnk volt, de a gleccsertó nem egy mosogatólé Balaton-szerű élmény, úgyhogy fürdőrucit nem pakoltam az útra. A belvárosban élő koncert volt, a piacon kézműves termékeket árultak a helyi művészek, nagyon jó hangulat volt és finom fagylaltok. Nade jöjjenek a képek!

Landolás a hegyek közt:

Kristálytiszta Wakatipu tó és a Remarkables hegység:

Sok pénzt el lehet költeni a gazdagok játszóterének is nevezett Queenstown-ban, ami egyben az ország extrémsport fővárosa, de amint az alábbi ábra mutatja, ingyen is lehet élvezkedni..

Kilátás a hegyről, ahova sífelvonóval lehet feljutni, itt persze van bungee jumping-tól kezdve bobozásig minden ami egy aktív nyaraláshoz szükséges, de mi csak egy süti erejéig mentünk fel, na meg persze körbenézni.. Meg lehet szokni a pocsék látványt, ugye?

A tavon is lehet játszani mindenféle vizi cuccal, a háttérben pedig egy igazi gőzhajót láthattok:

Ez pedig a lakásunk-ból a kilátás.. Amikor annó rábeszéltem R-t erre a lakásra (merthogy ő házat akart a hegy mellett, ahonnan nem lett volna tavi kilátás), az volt az érvelésem, hogy kell nekem egy hisztiszoba, ahova bármikor leugorhatok, ha netán ki vagyok borulva, kiülhetek egy pohár borral a teraszra és várom majd őt, hogy jöjjön utánam egy csokor virággal. Jó terv, nem? 

A következő bejegyzés a queenstown-i utunk második napjáról szól majd, amikor is elmentünk Milford Sound-ba. Ki ne hagyjátok, ha földi paradicsomot akartok látni. És paradicsom alatt mennyországot értek.

Ja, és hogy milyen volt a gyerekmentes hétvége? Meglepődtem magamon, mert már évek óta ezzel nyaggattam a férjemet és most hogy végre megkaptam, a harmadik napon már úgy voltam vele, hogy oké köszi, elég volt, mehetünk haza. R viszont pont ellenkezően reagált, már bánja, hogy korábban nem mentünk kettesben sehova és szeretne több ilyen utat a jövőben. Na erre varrjatok gombot!