Taranaki túra

 Már majdnem végeztem a december-januári kiruccanásunk elmesélésével, Wellingtonban azért még voltunk pár helyen, főleg a természetben, aztán eredeti tervünkkel ellentétben úgy döntöttünk, mégsem maradunk a februári sulikezdésig, hanem két héttel korábban visszaindulunk Auckland-be. Azért a sok finom indiai kaját és paratha-t is meg lehet ám unni, nem is beszélve a nagy családról, így aztán kisebb unszolás árán sikerült meggyőznöm férjemet, hogy már biztosan a szülei terhére vagyunk és hagyjuk őket pihenni kicsit. Persze az volt R feltétele, hogy akkor három héttel később majd a szülei jönnek hozzánk látogatóba, de én úgy voltam még vele, hogy bármibe belementem volna, csak húzzunk már haza..

Ez alkalommal egy új úton indultunk északnak, végig a nyugati parton. Félúton Taranaki mellett szálltunk meg a tűzhányómániás nagyfiam kérésére. Kicsit fura volt a közös konyhás Airbnb, de nagyon kedvesek voltak a házigazdák és a többi vendég is, így nem panaszkodtam. Azért legközelebb erre figyelek, mert mi nem vagyunk annyira szociális lények, hogy idegenekkel reggelizzünk együtt. 

Reggeli utánra beiktattunk egy gyors vulkán-túrát, szigorúan gyerekbarát verziót, Taranaki lábánál. Itt akadt annyi bökkenő, hogy az aszfaltos út nem vitt végig a túra kiinduló pontjáig, R viszont nem akarta a kietlen farmok közt hagyni a kocsit, így az utolsó 1 kilométert 40 perc alatt tettük meg csigatempóban, kavicsról kavicsra gördülve. Én konkrétan az autó mellett sétáltam és fotóztam. Természetesen megint nem sikerült hófödte hegycsúcsos képet készíteni, mert ebben az országban valahogy mindig ott van egy felhő, ahol nem kéne. Úgyhogy képzeljétek oda a hegycsúcsot, ami élőben lenyűgöző látványt nyújt, itt viszont csak egy kis nyomi dombnak tűnik:

Ez a kis két órás túra tökéletes gyerekekkel, nem kell benne nagyon magasra mászni, egy elhagyatott erdei vasútvonal mentén, majd egy patakmederben visz az út, szépen ki van táblázva a vasút történetével..

Félúton megpihentünk, majd a három pasi fogócskázott a furcsán puha, fűvel borított réten, amiről kiderült, hogy valami mocsár szerű cucc és jól eláztatta a cipőjüket. Emiatt aztán a parkolóig visszatérő egyórás utat úgy tettük meg, hogy a kisebbik gyereket felváltva cipeltük.

Taranaki után tovább haladtunk a tengerparton, gyönyörű sziklás vidéken, kacskaringós (hánytatós) utakon, még egy borzalmas kávézóban megálltunk a semmi közepén és megnéztük az alábbi múzeum-galéria-börtön kombót, majd végre szépen hazakocsikáztunk Auckland-be.

Másnap R végre ment melóba, csak a gyerekekkel szívtam még két hetet otthon a szünet végéig. Hát nagyjából ennyi történt a nyáron.

Február elején elkezdődött az új tanév, volt két mini lockdown azóta (ezeket már említettem), elkészült a konyhánk végre, jöttek anyósék, majd pár nappal hazatértük után jött az egész familia húsvétra (az durva volt, tizen voltunk a házban egy hétig, képzelhetitek), utána meg mi mentünk volna megint hozzájuk, mert a nagyobbik fiam Hanumanji táborba ment Wellingtonban. Ebből végül az lett, hogy csak ő ment le apucival, én meg itthon maradtam a kissebbikkel. Még ezen a héten itthon vannak a srácok, jövő héten kezdődik a suli második terminusa. A szünetben sokat kirándultunk és felkészültünk az új családtagunk érkezésére, de erről majd külön beszámolok.