Csodára várva..

Jó nagy kupac kakában vagyunk! Konkrétan július eleje óta nem alszunk békésen és a nappalaink is számolgatással telnek. Hülyeséget csináltunk, és úgy tűnik a csillagok is összefogtak ellenünk, nehogy véletlenül kikecmeregjünk ebből a gödörből.

Elmesélem mi történt, de kell hozzá némi kerítő sztori.

R annó Dohában szupersztár volt, minden projektje vastapssal végződött, minden teljesítmény értékelésén csillagos ötössel ment át, a sejkek kis kedvence lett és szépen szedte fel a bónuszokat. Természetesen heti 7 napot és napi 18 órát dolgozott, szóval nem csak a szexi borostája miatt kedvelték az arabok. Ugrás pár hónapot Új-Zélandon, itt is ugyanennyi energiát ölt a munkájába és megreformálta az egész részlegét, de az áprilisi teljesítmény értékelésen mit kapott? Örüljön, hogy nem rúgták még ki, kap még egy esélyt, hogy egy coach segítségével változtasson a munkastílusán, és persze gyorsan felejtse el az idei bónuszt. 

Utólag kiderült, mi volt mindennek az oka, nem megyek részletekbe, a lényeg, hogy az egyik főnök megijedt, hogy R megtalálja a szerződésekben, hogy millió dollárokkal van a zsebük lezsírozva és saját cégeiknek osztogatnak megbízásokat, és ez a pasas szépen hátba támadta R-t, és lejáratta a vezetőség előtt.

El tudjátok képzelni, milyen jó hangulat volt itthon, amikor a HR és a nagyfőnök nekiment szegény férjemnek, fogalmazzunk úgy, hogy egy darabig nem szívesen járt be dolgozni. Egész véletlenül pont ebben az időszakban megtalálta egy fejvadász Dubajból és nem tartott sokáig, hogy R-t rábeszélje egy interjúra egy bahrein-i pozira. R-ről azért tudni illik, hogy imád interjúzni, gyakran csak poénból jelentkezik pozikra, hogy előadhassa magát és lássa, mennyire értékelik a munkaerő piacon. Kicsit kattant, na, de ezért (is) szeretjük. Természetesen a bahrein-i interjúk remekül sikerültek, olyannyira, hogy fel is ajánlották neki a pozit, de hosszas számolgatás után nem fogadtuk el. R többet kért, de annyit nem tudtak adni, mert az a szint már a CFO fizuja lett volna. Megköszöntük és békésen elváltunk egymástól. Ugyanebben az időszakban a katari főnökök is megkeresték és szintén felajánlottak neki egy pozit, de ezt is lemondtuk, ugyanis valami hihetetlen módon minden számolgatásunk azt eredményezte, hogy túl jó az itthoni fizetés és évi százezer dollár különbségért egyszerűen nem éri meg visszacuccolni a sivatagba. Nektek mennyit érne a friss levegő és a gyönyörű, zöld terészet? Naugye. Augusztusban a bahrein-i csapat újra megkereste R-t és felajánlottak neki részvényeket, hátha ezzel meg tudják győzni, hogy elvállalja a pozit. 24 órányi gondolkodási időt kértünk, és végül újra nemet mondtunk, ugyanis eddigre már nyakig benne voltunk az ingatlanos bonyodalmainkban. Az történt ugyanis, hogy...

Az interjúzós idővel párhuzamosan unalmunkban (ugyanis tél közepe volt, hideg és borongós idő) visszatértünk a régi jó kis szórakozásunkhoz: ingatlanokat nézegettünk a neten. Hogy, hogy nem, találtunk egy szuper házikót Auckland északi partján egy tó partján, kis erdő mellett, teniszpályákra és vízre néző ablakokkal, pálmafákkal és medencével. Elmentünk megnézni, beleszerettünk 10 másodperc alatt és tettünk rá egy ajánlatot. Mindezt mondjuk úgy, hogy nem volt egy fillér sem a bankszámlánkon, szokás szerint. Ment is az ártárgyalás három napon át, már képzeletben beköltöztünk, sulit választottunk a gyerekeknek, satöbbi, mire hív az ügynök, hogy bocsi, de egy pár az előbb megnézte a házat és megvette. Na ne tudjátok meg milyen bőgés volt. Én is meg a srácok is. R nagyon rosszul érezte magát, mert azt hitte, az ő elhúzott tárgyalása miatt vesztettük el a házat, nagyon próbált minket megvígasztalni. Még ugyanezen a hétvégén talált egy másik, jóval drágább ingatlant és elmentünk megnézni. Ez a város központjában van, pár percre a tengerparttól és a belvárostól gyalog, egy közkedvelt turista utca mellett, két kis erdő közé ékelve. A ház fenomenális, szuper modern, hatalmas, teljesen nyitott, falak és ajtók nélkül, konkrétan némi betonból és rengeteg üvegből áll az egész. Mondanom sem kell, hogy még aznap aláírtuk az adásvételit, abban bizva, hogy hitelekkel megoldjuk. Kifizettünk 300 ezer dollár foglalót (továbbra sem volt egy vasunk sem, szóval ehhez mindenféle trükkökkel hiteleket vettünk fel), és nekiláttunk agyalni, hogyan tudjuk október 28-án kifizetni a maradék 95%-ot. Erre jött a jó kis Delta barátunk és lezárt az egész ország pár hétre, Auckland azóta is zárva van. Úgy gondoltuk, hogy ha eladjuk az egyik wellingtoni házunkat plusz az aucklandi-t, amiben lakunk, némi hitellel meg tudjuk oldani a dolgot. Amikor Wellington kijött a lockdown-ból, a házunkat gyorsan felújítottuk és meghirdettük, de nem sikerült eladni az aukción, mert mindössze egy vevő jelent meg. A csodaszép kis viktoriánus villa azóta is a piacon van. Ma az aucklandi házunknak is megvolt az aukciója, szintén sikertelenül. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy két hétre ki kellett költöznünk egy Airbnb-be, mert a Covid helyzet miatt nincsenek ingatlanos nyílt napok (open homes) és csak így lehetett piacra vinni, szigorú szabályoknak eleget téve. Nem sok olyan Airbnb van errefelé, ahova macskát is lehet vinni, így aztán egy olyan pecóban kötöttünk ki, ami a vasútállomás mellett van, és minden egyes vonat elhaladtakor megrázkódik az épület. A cicus miatt (merthogy ezt a nyomorult állatot éjjelente babusgatni kell, különben nyávog és mindenkit felébreszt) nekem a garázs melletti szoba jutott, életem leghosszabb két hete volt ez. 

A helyzet tehát elég siralmas, bár az új házunk tulajdonosa kitolta a fizetési határidőnket december közepéig, addig valahogy el kell adnunk mindkét házat bizonyos áron, hogy a banki hitellel együtt elég legyen. Máskülönben elveszítjük a foglalót. 

Bréking nyúz: az aucklandi házat az aukció után pár órával eladtuk, és bár a tavalyi vételárhoz képest kerestünk rajta több, mint félmillió dollárt, így is a jelenlegi piaci értéke alatt kelt el. Nem annyira forró a piac, mint amit a sajtó nyomat. A vevőnk ugyanolyan helyzetben van, mint mi vagyunk, most ők is gyorsan piacra rakják a házukat és december közepéig el kell hogy adják. Ördögi kör. Azért mi továbbra is bízunk a csodákban és ha a wellingtoni házat sikerül eladni, akkor még az is lehet, hogy a karácsonyt már az új házban ünnepeljük. Vagy a híd alatt, ez a két opció van. Drukkoljatok!

Itt a tavasz, itt a covid is..

 A jó hír az, hogy vége a télnek! Imádom a tavaszt, ami errefelé szeptembertől áprilisig tart, pár forróbb januári héttel. Az elmúlt hat évben ez volt az első telem, és nagyon tartottam tőle, azok alapján, amit a drága férjem előadott nekem: meg fogunk fagyni és nem látunk napfényt hat hónapon át. Nahát ennek jól bedőltem. 

Jelentem, az aucklandi tél egy magyar ősznek felel meg és kábé három hónapot fed le, júniustól augusztusig. Ha igazi telet és némi havat szeretne az ember látni, akkor a déli szigetre érdemes lenézni júliusban, ott még mínuszok is vannak alkalomadtán. Felénk volt sok eső, de napfény is jutott minden hétre, a leghidegebb három napban reggel 3 fok volt, de délután már 15, szóval igazán túlélhető. Tél kellős közepén trikóban másztunk hegyeket (najó, dombokat), pulcsi vagy kabát csak az esős napokon kellett. 

Azért azt hozzáteszem, hogy a 3 fokos reggelen, amikor sál-sapi-kesztyűben mentünk suliba, a kiwi kölkök ugyanúgy rövidgatya-pólóban nyomták, mint nyáron, és néhányan még aznap is mezítláb voltak, jobb esetben zokniban, cipő nélkül. 

Tartottam attól is, hogy az ujjaim újra véresre száradnak, mint annó Európában és Wellingtonban, de semmi ilyesmi nem történt, idén még kézkrémet sem kellett használnom. 

A tél folyamán ugyanúgy gyalog jártam mindenhova, a fiúkat is gyalog vittem suliba és a délutáni programokra, az eső sem nagyon tartott minket vissza. Elég fitt lettem a napi 8-10 kilométer sétáktól, annak ellenére, hogy a jógát teljesen abbahagytam és konkrétan a heti egyszeri korizáson kívül semmit nem sportolok. 

Na, ennek a jó világnak azonban két hónapja vége szakadt, amikor is találtak egy Delta esetet a közösségben, aznap teljes lockdown alá került az ország. Bár az ország nagy részén újraindult az élet, Auckland azóta is el van zárva a külvilágtól, nincs suli, meló, boltok, programok. Lenyomtunk 7 hét homeschooling-ot, most épp suliszünet van, és várhatóan az utolsó iskolai term is online lesz. A kormány ugyan már feladta a covid teljes kiirtását, de addig nem hajlandók feloldani a korlátozásokat, amíg el nem érjük a 90%-os oltottságot. Meglehetősen ambíciózus ez a terv, és legjobb esetben is csak karácsonyra érhetnénk el ezt a célkitűzést. Egy ideig ki voltam borulva, nem könnyű az ipad-függő srácokat szórakoztatni és tanítani, plusz még itthon van a munkamániás férj, akinek időnként bedobok némi kaját a résen, de kábé csak hétvégente jön elő a barlangjából, zuhanyozni és fogat mosni. Gáz.

Ez az otthon töltött időszak nem kéne, hogy teljesen kikészítsen minket, mert lehet menni bringázni és sétálni, sőt tegnap óta már Auckland határán belül kocsival is szabad menni kiránduló helyekre, de mi júliusban, még a covid szitu előtt hoztunk egy elég szar döntést, aminek köszönhetően napi 24 órában stresszelünk, de erről majd külön írok.

Néhány lockdown kirándulós képet azért beillesztek ide, ez mind tőlünk gyalog/bringás távra található.

Cseresznyevirágzás a szomszéd utcában. Az volt az egyik házifeladat, hogy körbe kellett sétálni a negyedben és összeszámolni a tuikat a cserifákon. Bár nekünk lett volna annó ilyen iskolánk...

Cornwall Park barikákkal.. Ez a legújabb kedvenc sárkányeregető helyünk.

Piknik a Domain-ben, két hónap után végre lehet takeaway-t venni, azonnal megrohamoztuk a kedvenc japán kifőzdénket..

Mount Eden egy esős napon.. Már megszámolni sem tudom, hányszor másztuk meg idén, minimum harmincszor, minden kis erdei ösvényt ismerünk már..

És végre rezidens vagyok!

 Nem tudom emlékeztek-e, még tavaly leírtam, milyen bonyodalmas volt októberben lejutnom Új-Zélandra, mindenesetre akkor kaptam egy hat hónapra szóló egy belépésre jogosító látogatói vízumot. 

 Még Magyarországon gyorsan beszereztem és angolra fordíttattam a luxemburgi és magyar erkölcsi biziket, R pedig ismét csodát művelt és elintézte a katari erkölcsi bizit (ez azért volt csoda, mert én már akkor nem tartózkodtam Dohában és Katar csak rezidenseknek adja ki ezt a dokumentumot, személyes átvétellel). Új-Zélandra való belépést követően 3 hónapon belül meg kell igényelni a rezidens vízumot, máskülönben már csak úgy lehet, hogy az ember elhagyja az országot és külföldről indítványozza a kérelmet. Ez viszont most a Covid miatt átmenetileg szünetel, momentán nem dolgoznak fel egyetlen ilyen vízumigényt sem. Ergo ha nem csináltam volna meg három hónapon belül, akkor kilépés után Magyarországon várhatnám, hogy vége legyen a Covid-nak és újrainduljon az élet. Új-Zéland már korábban bejelentette, hogy 2021 végéig egészen biztosan zárva tartja a határt. Azért most megnyílt a buborék Ausztráliával, de én oda sem utazhatok a magyar útlevelemmel.

Lényeg a lényeg, amint elhagytuk a luxuskaranténunkat októberben, már kezdtem is intézni a rezidens státuszt. Az erkölcsi biziken kívül kell hozzá még egy tonnányi papír, valamint teljes orvosi kivizsgálás, tüdőröntgen, vizelet- és vérvétel, és csaknem 3000 dollár. December elején végre rákattintottam a "beadás" gombra és vártam. Vártam, vártam.. még egy kicsit vártam. A turista vízumom április 1-ig volt érvényes, ami azt jelenti, hogy április második napjától bármikor kopoghatnak az ajtómon és deportálhatnak. Februárban kaptam is egy levelet ezzel a figyelmeztetéssel. Gyorsan felhívtam a Bevándorlási Hivatalt, hogy mi a B terv. Nagyon kedves volt a hölgy, mondta, hogy a rezidens vízum jóváhagyása átlag 13 hónapig tart, várólistán vagyok. Gyorsan igényeljek egy újabb túrista vízumot (partner alapú vízumról beszélünk, csak úgy turistáskodni most nem lehet errefelé). Ez újabb tonnányi papírt és párszáz dolláros költséget jelentett, de legalább ezzel automatikusan kaptam egy engedélyt, hogy amíg elbírálják, nem deportálnak, még akkor sem, ha lejár a jelenlegi vízumom. Ennek az új turista vízumnak az elbírálása átlag 4 hónap. 

Március végén egy héten belül mindkét folyamatban lévő vízumomat elkezdték feldolgozni. Fun fact: a turista vízumomat Pekingből intézte egy kínai hölgy. Ez milyen már, hogy a Bevándorlási Hivatalnak Kinában van az egyik irodája?

Mindkét ügyintéző további bizonyító okiratokat kért be tőlem, mert a 10 év házasság, két gyerek és közös aucklandi lakcímünk nem ad nekik elegendő biztosítékot arra, hogy én nem csak belopni szeretném magam az új-zélandi társadalomba, hanem a családommal szeretnék továbbra is együtt élni. Nem részletezem, de nagyon nem volt egyszerű bizonyítani, hogy mi Dohában egy háztartásban éltünk, ugyanis ott egész tavaly júliusig nem volt lakcímkártya és az albérleti szerződés a férjem nevén volt. Itt meg Új-Zélandon az összes ingatlanunk az ő nevén van, mert mindegyiket hitellel vettük és én kölföldiként nem rakhattam a nevem banki hitelre. De addig-addig szervezkedtünk (még egy céget is alapítottunk a nevem alatt), hogy 75 darab újabb dokumentumot tudtam feltölteni a vízumokhoz és végre elfogadták. Mindkettőt egyszerre. Oriási stressz került le a vállamról, mert már azon agyaltunk, hogy ha nem kapom meg, akkor haza kell költöznünk Magyarba, és az R munkájával elég nehezen lett volna összeegyeztethető. Ez a rezidens vízum amúgy egy átmeneti dolog, ha soha többet nem hagyom el Új-Zélandot, akkor életem végéig itt maradhatok vele, viszont ha 2023 április után lépek ki az országból, akkor lejár és nem jöhetek vissza. A következő két évben utazhatok ki-be (már ha lenne hova), de fontos hogy 2023 április előtt visszatérjek ide. A két év letelte után igényelhetem a végleges letelepedést, azt követően pedig akár állampolgárságot is. Ez a része engem hidegen hagy, viszont tény, hogy új-zélandi útlevéllel nem szednének ki engem mindig a sorból Ausztráliában. Na majd meglátjuk.

Ja és a legfontosabb! Aznap, amikor megkaptam a rezidens státuszt, azonnal vettem egy cicát. Ez volt az ideköltözésem feltétele, és R kénytelen volt belemenni. Most szombaton hozzuk haza a kis drágát, már egy hete extázisban vagyok, nem tudok rendesen aludni. Enni sajnos tudok. Olyan, mintha jönne egy új bébi, csak nem nekem kell megszülnöm.

Taranaki túra

 Már majdnem végeztem a december-januári kiruccanásunk elmesélésével, Wellingtonban azért még voltunk pár helyen, főleg a természetben, aztán eredeti tervünkkel ellentétben úgy döntöttünk, mégsem maradunk a februári sulikezdésig, hanem két héttel korábban visszaindulunk Auckland-be. Azért a sok finom indiai kaját és paratha-t is meg lehet ám unni, nem is beszélve a nagy családról, így aztán kisebb unszolás árán sikerült meggyőznöm férjemet, hogy már biztosan a szülei terhére vagyunk és hagyjuk őket pihenni kicsit. Persze az volt R feltétele, hogy akkor három héttel később majd a szülei jönnek hozzánk látogatóba, de én úgy voltam még vele, hogy bármibe belementem volna, csak húzzunk már haza..

Ez alkalommal egy új úton indultunk északnak, végig a nyugati parton. Félúton Taranaki mellett szálltunk meg a tűzhányómániás nagyfiam kérésére. Kicsit fura volt a közös konyhás Airbnb, de nagyon kedvesek voltak a házigazdák és a többi vendég is, így nem panaszkodtam. Azért legközelebb erre figyelek, mert mi nem vagyunk annyira szociális lények, hogy idegenekkel reggelizzünk együtt. 

Reggeli utánra beiktattunk egy gyors vulkán-túrát, szigorúan gyerekbarát verziót, Taranaki lábánál. Itt akadt annyi bökkenő, hogy az aszfaltos út nem vitt végig a túra kiinduló pontjáig, R viszont nem akarta a kietlen farmok közt hagyni a kocsit, így az utolsó 1 kilométert 40 perc alatt tettük meg csigatempóban, kavicsról kavicsra gördülve. Én konkrétan az autó mellett sétáltam és fotóztam. Természetesen megint nem sikerült hófödte hegycsúcsos képet készíteni, mert ebben az országban valahogy mindig ott van egy felhő, ahol nem kéne. Úgyhogy képzeljétek oda a hegycsúcsot, ami élőben lenyűgöző látványt nyújt, itt viszont csak egy kis nyomi dombnak tűnik:

Ez a kis két órás túra tökéletes gyerekekkel, nem kell benne nagyon magasra mászni, egy elhagyatott erdei vasútvonal mentén, majd egy patakmederben visz az út, szépen ki van táblázva a vasút történetével..

Félúton megpihentünk, majd a három pasi fogócskázott a furcsán puha, fűvel borított réten, amiről kiderült, hogy valami mocsár szerű cucc és jól eláztatta a cipőjüket. Emiatt aztán a parkolóig visszatérő egyórás utat úgy tettük meg, hogy a kisebbik gyereket felváltva cipeltük.

Taranaki után tovább haladtunk a tengerparton, gyönyörű sziklás vidéken, kacskaringós (hánytatós) utakon, még egy borzalmas kávézóban megálltunk a semmi közepén és megnéztük az alábbi múzeum-galéria-börtön kombót, majd végre szépen hazakocsikáztunk Auckland-be.

Másnap R végre ment melóba, csak a gyerekekkel szívtam még két hetet otthon a szünet végéig. Hát nagyjából ennyi történt a nyáron.

Február elején elkezdődött az új tanév, volt két mini lockdown azóta (ezeket már említettem), elkészült a konyhánk végre, jöttek anyósék, majd pár nappal hazatértük után jött az egész familia húsvétra (az durva volt, tizen voltunk a házban egy hétig, képzelhetitek), utána meg mi mentünk volna megint hozzájuk, mert a nagyobbik fiam Hanumanji táborba ment Wellingtonban. Ebből végül az lett, hogy csak ő ment le apucival, én meg itthon maradtam a kissebbikkel. Még ezen a héten itthon vannak a srácok, jövő héten kezdődik a suli második terminusa. A szünetben sokat kirándultunk és felkészültünk az új családtagunk érkezésére, de erről majd külön beszámolok.

Milford Sound - a világ nyolcadik csodája

 Aki valaha is tervezett új-zélandi utazást, az biztosan hallott már erről a varázslatos helyszínről, Milford Sound ugyanis az ország leghíresebb, első számú turista látványossága és Instagramolt helyszíne. A Fiordland Nemzeti Park a déli sziget délnyugati csücskén található, és a mintegy tízezer négyzetkilométerével ez Új-Zéland legnagyobb nemzeti parkja. A világ nyolcadik csodájaként is emlegetik, nem véletlen.

Milford Sound az egyetlen autóval megközelíthető fjord, legkönnyebben Queenstown-ból vagy a déli Invercargill-ból lehet ide eljutni egy 4 órás autókázással. Queenstown-ból amúgy gyalogosan és bringával is át lehet túrázni illetve tekerni a hegyeken át, utóbbi útvonal 126 kilométeres a 300 kilométeres kerülős autóúttal szemben. 

Szombaton a Wakatipu tavat csodáltuk a hegytetőről, és azon agyaltunk, mi legyen a program másnap, és addig-addig gondolkodtunk, hogy arra jutottunk, gyerekekkel ez egy elég fárasztó út lenne, használjuk ki hogy csak ketten vagyunk és nézzük meg ezt a híres Milford Sound-ot. Gyorsan foglaltunk rá jegyeket, vettünk némi kaját másnapra, aztán mentünk vissza a hotelba alukálni, mert öregek vagyunk és a busz indulás hajnali 7-kor volt. Az előre csomagolt kajával annyi volt a sztori, hogy míg vártuk a  buszt, én átszaladtam az úton csinálni pár képet a tóról, amihez leraktam a kajástasit a buszmegállóban és aztán ezt szépen ott is felejtettük. Nem haltunk éhen, mert útközben megálltunk Te Anau-ban egy klassz kávézóban, és ha sikeresen átrágjátok magatokat ezen a bejegyzésen, majd megtudjátok azt is, hogy mi lett az ottfelejtett csomag sorsa.

A túrabusz egy hiper-szuper luxus minibusz volt, üvegtetővel, ami nagyon jól jött Fiordland-ben. A sofőr érdekes sztorikkal szórakoztatott bennünket, maori legendákat mesélt és hasznos infókat tudtunk meg a térségről, aludni nem nagyon volt időnk az odaúton, mert kábé végig szájtátva bámultunk ki az ablakon. A négyórás úton kábé 7-szer álltunk meg, jobbnál jobb helyeken fotózkodni. Nem olcsó az út (fejenként 200 dollár volt), de minden centet megért az élmény. Megtudtuk a túravezetőtől, hogy Covid előtt napi többezer, néha tízezer turista látogatott el Milford Soundba. Most viszont nemzetközi turizmus hiányában (azaz az ausztrálok és kínaiak nélkül) összesen 5 kisbusz volt úton aznap. Azt mondta a csóka, hogy az 1970-es években volt annyi ember legutóbb, mint most, és noha ez negatív hatással van a szektorban élők megélhetésére, a természet regenerálódhat egy kicsit és ez mindent megér számára. Gondolom mondanom sem kell, mennyire élveztük a tájat emberek ezrei nélkül. A megálló pontokon Covid előtt egyszerre 40 kisbusz sorakozott az útszélen, most rajtunk kívül egyetlen csapat volt és így is összesen 12-en voltunk. 

Te Anau falu (bár itt mindent városnak hívnak) és Te Anau tó kábé félúton van Queenstown és Milford Sound között és a tó után már kezdődik is a fjordvidék. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek a barik és a legelők, és hirtelen őserdő és 1500 méteres sziklafalak veszik körbe az embert. A tóról még annyit, hogy ez a déli sziget legnagyobb tava, kábé fele akkora, mint a Balaton, viszont a Balcsi 12 méteres mélységével ellentétben ez a gleccsertó több, mint 400 méter mély. 

Jöjjön pár kép, aztán folytatom az élménybeszámolót.

 Néhány frissen nyírt, barátságos alpaca a kávészünetben, ez a civilizáció utolsó pontja, mielőtt belevetjük magunkat a dzsungelba:

Nagyon drámai ugye? Pedig még csak most jön a lényeg! Itt simán el tudnék képzelni egy alacsony költségvetésű horrorfilm-forgatást... Sehol egy lélek nem járt.

Te Anau tó. Ez a kis pocsolya bizony 400 méter mély.

Az utolsó nyílt terep, ide már nemhogy madár, de barik sem járnak..

Tükör tavak: a név magáért beszél. Napos időben ez talán még jobb lenne:

Egy kis vízesés.. Amikor az ember még nem tudja, mi lesz Milford Sound-ban és lefotózza ezt a kis bébi 20 méteres vízesést:

Ha nem ismeritek a Keát, akkor nagyon gyorsan olvassatok utána, mert ez bizony a világ legjobb fej madara. A világ egyetlen alpesi papagája, kizárólag ezen a területen élnek, intelligenciájuk pedig vetekszik némely embertársunkkéval. Nagyon érdekes kísérletek vannak fent a neten róluk, de a sofőr is mesélt egy vicces történetet. Amikor pár évvel ezelőtt az alagutat építették, este a melósok kipakolták a narancssárga kúpokat az útra, másnap reggel viszont meglepve tapasztalták, hogy a kúpok átrendeződtek. Bekamerázták a helyszínt, hogy lefüleljék a huligánokat, így kiderült, hogy ezek a huncut keák éjjelente szándékosan arrébb rakosgatták őket. Nekem most egyetlen keához volt szerencsém, de lefotózni nem sikerült, azért itteni állatkertekben már láttam párat, de így kerítés nélkül a saját életterében megcsodálni sokkal jobb élmény volt.

Ez meg egy folyó..

 Amint látjátok, nemhogy a nap nem sütött az utunk során, de még hozzá egész napos esőhöz is szerencsénk volt és annak ellenére, hogy ez nyár kellős közepe volt, 15 foknál nem ment feljebb a higanyszál aznap. Télen még havazik is errefelé, és elég nagy a lavinaveszély, gyakran lezárják a Sound-ba vezető egyetlen utat emiatt. Mindenesetre mi egész jól fel voltunk készülve, melegen öltöztünk és megtudtuk, hogy még jobb is esőben jönni, mert ilyenkor többszáz vízesést láthatunk, míg napos időben csak a legnagyobbak "működnek".

A hajóút másfél órás, körbevisz a Sound-ban, a kapitány a hajó orrával beáll néhány óriási vízesés alá, aztán tessék, lehet élvezkedni. Van ingyen kávé és tea, ami kellett is, hogy melegen tartsuk magunkat. És tessék, itt van amiért mentünk és amiért mindenkinek el kell ide látogatnia, aki lejut Új-Zélandra:

Ez volt a hajónk:

Pingvinek, delfinek és fókák élnek a Sound-ban, nekünk csak utóbbiakhoz volt szerencsénk:

 A hazaút eseménytelenül zajlott, megnéztünk egy természetfilmet Új-Zéland állatvilágának történetéről (kizárólag madarak őshonosak itt, minden egyéb állat hajón érkezett), megálltunk egyszer Te Anau-ban az alpakáknál nyújtózkodni és este 7-re már otthon is voltunk. A buszmegállóban pedig ott várt a kajástasim, szerencsére az étel már nem volt benne, különben megromlott volna napközben, viszont a vizes palackunkat meghagyták nekünk ugyanott, a zacsiban. Ilyen is csak itt fordul elő.

Queenstown - avagy a királynő városa

 Januárban ünnepeltük férjem 40. szülinapját, és hála a nagyszülőknek, akik felvállalták a bébiszittelést, egy gyerekmentes romantikus hosszú hétvégével leptük meg magunkat. Ezelőtt csak egyszer lógtunk meg a fiúktól, még 5 évvel ezelőtt, amikor egy éjszakára Aucklandba utaztunk, akkor jártam itt életemben először. Most nem volt kérdés az úticél, még tavaly vettünk egy lakást Queenstown-ban, amit már nagyon meg akartunk nézni élőben is. Ez bizonyult eddigi legpocsékabb befektetésünknek, ugyanis másfél hónappal azután, hogy megvettük, jött a Covid és a 95%-ban nemzetközi turizmusból élő város pillanatokon belül becsődölt. A mindössze 16 ezer lakosra évi több, mint kétmillió turista jutott eddig, most viszont sehol egy lélek. Az összes Airbnb-s lakás üresen áll, az ingatlanárak megfeneklettek és nekünk is csak fillérekért sikerült kiadnunk hosszú távra (mert ha nincs turista, akkor nincs munkaerő sem), ami nem fedezi a rajta lévő hitelt sem. Azért megpróbáltuk összekötni a kellemeset a hasznossal, a lakásnézés csak fél órát vett igénybe, a három napos kiruccanás nagy része kirándulásból állt.

Queenstown Wellington-ból 1 órányi repülőútra van a déli szigeten, és Új-Zéland koronaékszereként tartják számon. Az érkezés nagyon izgalmas volt, miután már évek óta követjük online a helyi ingatlanpiacot (volt pár sikertelen ház- és lakásvásárlási kísérletünk), a térképet már úgy ismerem, mint a tenyerem, de furcsa volt most élőben is végre megtapasztalni a környéket. Hatalmas hófödte hegyek veszik körül és egy N alakú gleccsertó partján fekszik a város. A landolás nagyon izgalmas és gyönyörű, ha érdekel valakit, a neten van fönt pár videó pilótáktól is. A reptér irtó pici, és most a pár lézengő kiwi turistával is tele volt, szóval el sem merem képzelni, milyen lehet itt sorba állni, amikor napi többezer turista érkezik, mi mindenesetre landolás után 5 perccel már a buszmegállóban ácsorogtunk.

A lakásunktól nem messze foglaltunk szállást, hogy megtapasztaljuk a kilátást, majd innen sétáltunk be a tóparton a városközpontba. Nyár közepe lévén szép napos időnk volt, de a gleccsertó nem egy mosogatólé Balaton-szerű élmény, úgyhogy fürdőrucit nem pakoltam az útra. A belvárosban élő koncert volt, a piacon kézműves termékeket árultak a helyi művészek, nagyon jó hangulat volt és finom fagylaltok. Nade jöjjenek a képek!

Landolás a hegyek közt:

Kristálytiszta Wakatipu tó és a Remarkables hegység:

Sok pénzt el lehet költeni a gazdagok játszóterének is nevezett Queenstown-ban, ami egyben az ország extrémsport fővárosa, de amint az alábbi ábra mutatja, ingyen is lehet élvezkedni..

Kilátás a hegyről, ahova sífelvonóval lehet feljutni, itt persze van bungee jumping-tól kezdve bobozásig minden ami egy aktív nyaraláshoz szükséges, de mi csak egy süti erejéig mentünk fel, na meg persze körbenézni.. Meg lehet szokni a pocsék látványt, ugye?

A tavon is lehet játszani mindenféle vizi cuccal, a háttérben pedig egy igazi gőzhajót láthattok:

Ez pedig a lakásunk-ból a kilátás.. Amikor annó rábeszéltem R-t erre a lakásra (merthogy ő házat akart a hegy mellett, ahonnan nem lett volna tavi kilátás), az volt az érvelésem, hogy kell nekem egy hisztiszoba, ahova bármikor leugorhatok, ha netán ki vagyok borulva, kiülhetek egy pohár borral a teraszra és várom majd őt, hogy jöjjön utánam egy csokor virággal. Jó terv, nem? 

A következő bejegyzés a queenstown-i utunk második napjáról szól majd, amikor is elmentünk Milford Sound-ba. Ki ne hagyjátok, ha földi paradicsomot akartok látni. És paradicsom alatt mennyországot értek.

Ja, és hogy milyen volt a gyerekmentes hétvége? Meglepődtem magamon, mert már évek óta ezzel nyaggattam a férjemet és most hogy végre megkaptam, a harmadik napon már úgy voltam vele, hogy oké köszi, elég volt, mehetünk haza. R viszont pont ellenkezően reagált, már bánja, hogy korábban nem mentünk kettesben sehova és szeretne több ilyen utat a jövőben. Na erre varrjatok gombot!

Road trip 2018 edisön

 Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha most pótolnám be a két évvel ezelőtti utazásunk elmesélését. Ha már úgyis benne vagyunk a birkás tájleírásban, bűzös füstölgő talajban és világító kukacokban. Szerencsétekre már elfelejtettem a sztorikat, meg azt is hogy pontosan merre mentünk, így leginkább felsorolásos képnézegetés következik.

Ha nagyon megerőltetem a memóriámat, akkor határozottan rémlik, hogy két évvel ezelőtt karácsony előtt pár nappal indultunk Wellingtonból, ugyanis a családdal ünnepeltük N szülinapját és másnap kocsiba pattantunk. Wellingtonból Aucklandba két fő útvonalon lehet eljutni, az egyik az északi sziget közepén megy, a másik pedig a nyugati tengerparton. Két évvel ezelőtt a középső utat választottuk és pár random helyen szálltunk meg. 

Első uticélunk Taumarunui volt, valahol Welli és Auckland közt félúton, ide úgy jutottunk el, hogy útközben irányt kellett váltanunk egy erdőtűz miatt. 

Megálltunk pár helyen, a gyerekeken látszik a bódogság, az ott mögöttük Mount Ruapehu, Új-Zéland legnagyobb aktív tűzhányója a Tongariro Nemzeti Parkban. Ne várjatok sok olyan képet, ahol látszanak a hegyek havas tetejei, mert itt a felhők mindíg eltakarják a hegycsúcsokat, ezt az évek során megtapasztaltam.

A nagy mosolyt hamar lelohasztotta képünkről a felfedezés, hogy ezen a helyszínen 1953 Szentestéjén szörnyű tragédia történt: a Ruapehu tűzhányóról megindult egy lahar (sárfolyam), elvitte a vasúti híd tartópillérjét pont mielőtt a Wellington-Auckland járat odaért volna, a vonatkocsik a folyóba zuhantak és 151 utas életét vesztette.

Ezen a történeten szomorkodva aztán eljutottunk aznap esti szállásunkra. Taumarunuiban egy kempingben foglaltuk le az egyetlen kuckót, aminek volt saját fürdőszobája. Mert azért az ötcsillagos szállodák után nagyon nehezemre esett volna közös latrinás helyen éjszakázni. Hetvenes évekbeli lepusztult, kissé koszos, fűtetlen, kaszáspókokkal díszített hely volt egy óriási tisztás közepén, ahol nyuszik rohangáltak. Szakadt az eső. A srácok (akkor 4 és 7 évesek) totál extázisba kerültek és N bejelentette, hogy ez a legjobb hely, ahol valaha aludt. Na tessék. Ennyit ér a gyerekeknek Four Seasons meg a Hilton. A nyuszikat nem sikerült megfogni, viszont az egesz estemet cipősikálással töltöttem.

 Másnap reggel kicsit sétálgattunk a csupasár erdőben, majd pedig megpróbáltuk lemondani az aznapra foglalt programot, ugyanis az időjárás előrejelzés egész napra vihart mutatott. Utólagos nagy örömünkre rábeszélt a programvezető, hogy márpedig ki ne hagyjuk, megígéri, hogy jó idő lesz, mert neki aztán mindegy mit ír az előrejelzés, már ott él 40 éve, és a felhők állásából ítélve napos idő lesz. Ha egyszer erre jártok, ezt a programot gyerekekkel feltétlen vegyétek fel a listára, mert csúcs volt. Azóta is emlegetjük. Egy régi, használaton kívüli, számtalan alagúttal rendelkező vasútvonalat vett meg egy kalandcég, amin átalakított golfkocsikkal lehet suhanni százkilométeren keresztül mesébe illő tájakon. Minden család a saját kis golfkocsiját vezeti (azaz fékez és gázd ad), itt-ott megáll a csapat, meghallgatjuk az érdekes történeteket, kiszállunk régi épületeket nézni, majd visszafelé megállás nélkül versenyzünk. Birkák, bocikák, völgyhidak és alagutak teszik még érdekesebbé az utat. Emberek, autók sehol nincsenek, csak a golfkocsik meg a természet.

A golfvonatozás után Rotoruára indultunk, két éjszakát töltöttünk itt egy motelban, ahol bizony közös fürdőszobánk volt a többi száz vendéggel. De volt saját budink, szóval még mindig nincs ok a sírásra.

Az idei utunkkal ellentétben 2018-ban nagyon is aktív volt a Rotorua alatti föld, itt például az egyik ház kapuja füstülög:

Ez pedig a város központjában található park:

A kénszagot elég hamar meg lehet ám szokni, de mégis úgy döntöttünk, nem veszünk itt ingatlant.

Itt is volt ám részünk fenomenális programokban, az egyik, amire alig akartam benevezni, mert mégis ki a francot érdekel egy birkanyírás, de mégis ez bizonyosult az egyik legviccesebb és legérdekesebb előadásnak, amiben valaha részt vettem. Szívből ajánlom az Agrodome meglátogatását fiatalnak és időseknek egyaránt.  A birkanyíró pasas stand up comedy-je eszméletlen volt, a barikák cukik, a pásztorkutyák pedig szintén akrobata díjat érdemeltek a birkák hátán közlekedésért... 

A szemünk láttára nyírta meg a bácsi ezt a barit, kábé fél perc alatt. Le is izzadt rendesen.

A szégyenlős nagyfiam legnagyobb meglepetésünkre benevezte magát baricumiztató versenybe:

Estére befizettünk egy maori előadásra, ami szintén aranyat ért, ki ne hagyjátok, ha Rotoruán jártok! A hely kint van a város mellett pár kilométerre a természetben.

Először is a bejáratnál egybegyűlik a turistasereg és egy csóka felkészít minket, hogy mire számítsunk. Szükség van egy önkéntes bátor fickóra, aki fogadja majd a törzsfőnök köszöntését a nevünkben. Amikor megjelenik a harcos csapat a folyón egy kenuval, kussban kell lenni és tilos mosolyogni is. Nehéz lett volna megállni a röhögést a nyelvnyújtogatós haka után, de bakker én totál be voltam sz.. ijedve, annyira megfélemlítettek előtte. R is parázott, és a többi 100 turista is csöndben várta, hogy most mi lesz.

Beinvitáltak a faluba, kis törióra keretében körbemutogatták a dolgokat, majd ez a sukár fiatalember jobbra a képen megtanította a haka-t a pasiknak.

Sztorizgatás..

Táncos-zenés előadás..

Hogy mi is az a hangi? Ez a maorik tradicionális főzési módszere, nagy gödröt ásnak, abba felforrósított köveket tesznek, rá megy a zöldség és husika, majd pedig betakarják és hosszú órákon át így főzik olvadós puhára az ételt (hmmm, mintha Ománban is valami hasonló módon készítették volna a kecskehúst..). A nap fénypontja ennek kiásása és elfogyasztása volt. Nyamm!

Rotoruában eltöltött két kalandos napunk után Auckland irányába vettük utunkat. De azért még megálltunk egy bokorlabirintusnál, ahol versenyeztünk, ki ér előbb célba. Ez is nagyon klassz családi program volt, nem betervezett. Azért itt majdnem ránk hívták a gyermekvédelmet a kasszánál, amikoris megkérdezte a csaj, hogy be vagyunk-e kenve naptejjel. Ez volt az első nap az utunk során, amikor nem esett az eső abban a fél órában, amikor épp a labirintusba akartunk bemenni. Mondtuk, hogy nem vagyunk bekenve. Megkaptuk a szemmelverést, majd egy kétliteres naptejet elénk tolt a csaj, hogy akkor harjá!

Ja és ha már útbaesett Matamata, akkor ide is benéztünk.. Én nem vagyok nagy hobbit rajongó, meg nem is foglaltunk jegyeket, úgyhogy ennyire tellett. Viszont volt úgy egymillió turista, szóval ha érdekelne a téma, akkor most lenne érdemes menni, covid idők alatt.

Aucklandban töltöttük a karácsonyt, jelentem volt saját budi és fürdő is, micsoda luxus! Viccet félretéve, a Pullman-hoz nosztalgikus szálak fűznek, és jelenleg nagyon fura érzés látni, hogy karanténszállodaként működik és ki tudja még meddig nem látogatható. 

 Elnéztünk a Mikuláshoz..

Felmásztunk (egy lifttel) a Sky Tower-be, ilyen frankó a kilátás odaföntről. Szokás szerint esett.

 

 

Megmásztuk esőben a Mount Eden-t. Akkor még nem is sejtettük, hogy két évvel később mellette fogunk lakni.

 

 

Említettem már, hogy állandóan esik az eső? Nulla a kilátás, de valami csoda módon nem ölik éppen egymást a fiúk. Várjunk csak! Lehet, hogy épp át akarja emelni a korláton?

R elvitt minket a régi evezős klubjába és megmutatta kedvenc városrészét: Mission Bay-t. Akkor még azt sem sejtettük, hogy ott is lesz egy gyönyörű tengerre néző lakásunk.

 Auckland után már indultunk vissza Wellingtonba, útközben beugrottunk egy kiwitenyészetbe. Vagyis nem tudom hogy mondják illendően, mert se nem rezervátum, se nem állatkert, de a lényeg, hogy kiwi madarakat segítenek szaporodni. Meg lehet őket nézni a sötétben. Madarakat és tuatarákat is láttunk testközelben. 

Ohakune-ban szálltunk meg, erről már írtam az előző bejegyzésben, és amint látjátok, két évvel korábban sem látszott a hegycsúcs. Akkor fedeztük fel ezt a falut és azóta is nagy kedvenc, amikor látogatóba jön a család kocsival, nekik is itt szoktunk foglalni szállást félútra.

 

Hát nem idegesítő? Még a végén azt hiszik az olvasóim, hogy itt ilyen kis hóval fedett dombocskák vannak csak.

Na ezzel is megvagyok. Azért voltam ma ilyen lelkes, mert nagyon sürgősen dolgoznom kéne a vízumomon, konkrétan holnap van a határidőm hogy beadjam a hiányzó papírokat és próbáltam valami fontosabb tevékenységet találni. Márpedig mi lehetne sürgősebb, mint egy két évvel ezelőtti útinapló pótlása?