És végre rezidens vagyok!

 Nem tudom emlékeztek-e, még tavaly leírtam, milyen bonyodalmas volt októberben lejutnom Új-Zélandra, mindenesetre akkor kaptam egy hat hónapra szóló egy belépésre jogosító látogatói vízumot. 

 Még Magyarországon gyorsan beszereztem és angolra fordíttattam a luxemburgi és magyar erkölcsi biziket, R pedig ismét csodát művelt és elintézte a katari erkölcsi bizit (ez azért volt csoda, mert én már akkor nem tartózkodtam Dohában és Katar csak rezidenseknek adja ki ezt a dokumentumot, személyes átvétellel). Új-Zélandra való belépést követően 3 hónapon belül meg kell igényelni a rezidens vízumot, máskülönben már csak úgy lehet, hogy az ember elhagyja az országot és külföldről indítványozza a kérelmet. Ez viszont most a Covid miatt átmenetileg szünetel, momentán nem dolgoznak fel egyetlen ilyen vízumigényt sem. Ergo ha nem csináltam volna meg három hónapon belül, akkor kilépés után Magyarországon várhatnám, hogy vége legyen a Covid-nak és újrainduljon az élet. Új-Zéland már korábban bejelentette, hogy 2021 végéig egészen biztosan zárva tartja a határt. Azért most megnyílt a buborék Ausztráliával, de én oda sem utazhatok a magyar útlevelemmel.

Lényeg a lényeg, amint elhagytuk a luxuskaranténunkat októberben, már kezdtem is intézni a rezidens státuszt. Az erkölcsi biziken kívül kell hozzá még egy tonnányi papír, valamint teljes orvosi kivizsgálás, tüdőröntgen, vizelet- és vérvétel, és csaknem 3000 dollár. December elején végre rákattintottam a "beadás" gombra és vártam. Vártam, vártam.. még egy kicsit vártam. A turista vízumom április 1-ig volt érvényes, ami azt jelenti, hogy április második napjától bármikor kopoghatnak az ajtómon és deportálhatnak. Februárban kaptam is egy levelet ezzel a figyelmeztetéssel. Gyorsan felhívtam a Bevándorlási Hivatalt, hogy mi a B terv. Nagyon kedves volt a hölgy, mondta, hogy a rezidens vízum jóváhagyása átlag 13 hónapig tart, várólistán vagyok. Gyorsan igényeljek egy újabb túrista vízumot (partner alapú vízumról beszélünk, csak úgy turistáskodni most nem lehet errefelé). Ez újabb tonnányi papírt és párszáz dolláros költséget jelentett, de legalább ezzel automatikusan kaptam egy engedélyt, hogy amíg elbírálják, nem deportálnak, még akkor sem, ha lejár a jelenlegi vízumom. Ennek az új turista vízumnak az elbírálása átlag 4 hónap. 

Március végén egy héten belül mindkét folyamatban lévő vízumomat elkezdték feldolgozni. Fun fact: a turista vízumomat Pekingből intézte egy kínai hölgy. Ez milyen már, hogy a Bevándorlási Hivatalnak Kinában van az egyik irodája?

Mindkét ügyintéző további bizonyító okiratokat kért be tőlem, mert a 10 év házasság, két gyerek és közös aucklandi lakcímünk nem ad nekik elegendő biztosítékot arra, hogy én nem csak belopni szeretném magam az új-zélandi társadalomba, hanem a családommal szeretnék továbbra is együtt élni. Nem részletezem, de nagyon nem volt egyszerű bizonyítani, hogy mi Dohában egy háztartásban éltünk, ugyanis ott egész tavaly júliusig nem volt lakcímkártya és az albérleti szerződés a férjem nevén volt. Itt meg Új-Zélandon az összes ingatlanunk az ő nevén van, mert mindegyiket hitellel vettük és én kölföldiként nem rakhattam a nevem banki hitelre. De addig-addig szervezkedtünk (még egy céget is alapítottunk a nevem alatt), hogy 75 darab újabb dokumentumot tudtam feltölteni a vízumokhoz és végre elfogadták. Mindkettőt egyszerre. Oriási stressz került le a vállamról, mert már azon agyaltunk, hogy ha nem kapom meg, akkor haza kell költöznünk Magyarba, és az R munkájával elég nehezen lett volna összeegyeztethető. Ez a rezidens vízum amúgy egy átmeneti dolog, ha soha többet nem hagyom el Új-Zélandot, akkor életem végéig itt maradhatok vele, viszont ha 2023 április után lépek ki az országból, akkor lejár és nem jöhetek vissza. A következő két évben utazhatok ki-be (már ha lenne hova), de fontos hogy 2023 április előtt visszatérjek ide. A két év letelte után igényelhetem a végleges letelepedést, azt követően pedig akár állampolgárságot is. Ez a része engem hidegen hagy, viszont tény, hogy új-zélandi útlevéllel nem szednének ki engem mindig a sorból Ausztráliában. Na majd meglátjuk.

Ja és a legfontosabb! Aznap, amikor megkaptam a rezidens státuszt, azonnal vettem egy cicát. Ez volt az ideköltözésem feltétele, és R kénytelen volt belemenni. Most szombaton hozzuk haza a kis drágát, már egy hete extázisban vagyok, nem tudok rendesen aludni. Enni sajnos tudok. Olyan, mintha jönne egy új bébi, csak nem nekem kell megszülnöm.

Taranaki túra

 Már majdnem végeztem a december-januári kiruccanásunk elmesélésével, Wellingtonban azért még voltunk pár helyen, főleg a természetben, aztán eredeti tervünkkel ellentétben úgy döntöttünk, mégsem maradunk a februári sulikezdésig, hanem két héttel korábban visszaindulunk Auckland-be. Azért a sok finom indiai kaját és paratha-t is meg lehet ám unni, nem is beszélve a nagy családról, így aztán kisebb unszolás árán sikerült meggyőznöm férjemet, hogy már biztosan a szülei terhére vagyunk és hagyjuk őket pihenni kicsit. Persze az volt R feltétele, hogy akkor három héttel később majd a szülei jönnek hozzánk látogatóba, de én úgy voltam még vele, hogy bármibe belementem volna, csak húzzunk már haza..

Ez alkalommal egy új úton indultunk északnak, végig a nyugati parton. Félúton Taranaki mellett szálltunk meg a tűzhányómániás nagyfiam kérésére. Kicsit fura volt a közös konyhás Airbnb, de nagyon kedvesek voltak a házigazdák és a többi vendég is, így nem panaszkodtam. Azért legközelebb erre figyelek, mert mi nem vagyunk annyira szociális lények, hogy idegenekkel reggelizzünk együtt. 

Reggeli utánra beiktattunk egy gyors vulkán-túrát, szigorúan gyerekbarát verziót, Taranaki lábánál. Itt akadt annyi bökkenő, hogy az aszfaltos út nem vitt végig a túra kiinduló pontjáig, R viszont nem akarta a kietlen farmok közt hagyni a kocsit, így az utolsó 1 kilométert 40 perc alatt tettük meg csigatempóban, kavicsról kavicsra gördülve. Én konkrétan az autó mellett sétáltam és fotóztam. Természetesen megint nem sikerült hófödte hegycsúcsos képet készíteni, mert ebben az országban valahogy mindig ott van egy felhő, ahol nem kéne. Úgyhogy képzeljétek oda a hegycsúcsot, ami élőben lenyűgöző látványt nyújt, itt viszont csak egy kis nyomi dombnak tűnik:

Ez a kis két órás túra tökéletes gyerekekkel, nem kell benne nagyon magasra mászni, egy elhagyatott erdei vasútvonal mentén, majd egy patakmederben visz az út, szépen ki van táblázva a vasút történetével..

Félúton megpihentünk, majd a három pasi fogócskázott a furcsán puha, fűvel borított réten, amiről kiderült, hogy valami mocsár szerű cucc és jól eláztatta a cipőjüket. Emiatt aztán a parkolóig visszatérő egyórás utat úgy tettük meg, hogy a kisebbik gyereket felváltva cipeltük.

Taranaki után tovább haladtunk a tengerparton, gyönyörű sziklás vidéken, kacskaringós (hánytatós) utakon, még egy borzalmas kávézóban megálltunk a semmi közepén és megnéztük az alábbi múzeum-galéria-börtön kombót, majd végre szépen hazakocsikáztunk Auckland-be.

Másnap R végre ment melóba, csak a gyerekekkel szívtam még két hetet otthon a szünet végéig. Hát nagyjából ennyi történt a nyáron.

Február elején elkezdődött az új tanév, volt két mini lockdown azóta (ezeket már említettem), elkészült a konyhánk végre, jöttek anyósék, majd pár nappal hazatértük után jött az egész familia húsvétra (az durva volt, tizen voltunk a házban egy hétig, képzelhetitek), utána meg mi mentünk volna megint hozzájuk, mert a nagyobbik fiam Hanumanji táborba ment Wellingtonban. Ebből végül az lett, hogy csak ő ment le apucival, én meg itthon maradtam a kissebbikkel. Még ezen a héten itthon vannak a srácok, jövő héten kezdődik a suli második terminusa. A szünetben sokat kirándultunk és felkészültünk az új családtagunk érkezésére, de erről majd külön beszámolok.

Milford Sound - a világ nyolcadik csodája

 Aki valaha is tervezett új-zélandi utazást, az biztosan hallott már erről a varázslatos helyszínről, Milford Sound ugyanis az ország leghíresebb, első számú turista látványossága és Instagramolt helyszíne. A Fiordland Nemzeti Park a déli sziget délnyugati csücskén található, és a mintegy tízezer négyzetkilométerével ez Új-Zéland legnagyobb nemzeti parkja. A világ nyolcadik csodájaként is emlegetik, nem véletlen.

Milford Sound az egyetlen autóval megközelíthető fjord, legkönnyebben Queenstown-ból vagy a déli Invercargill-ból lehet ide eljutni egy 4 órás autókázással. Queenstown-ból amúgy gyalogosan és bringával is át lehet túrázni illetve tekerni a hegyeken át, utóbbi útvonal 126 kilométeres a 300 kilométeres kerülős autóúttal szemben. 

Szombaton a Wakatipu tavat csodáltuk a hegytetőről, és azon agyaltunk, mi legyen a program másnap, és addig-addig gondolkodtunk, hogy arra jutottunk, gyerekekkel ez egy elég fárasztó út lenne, használjuk ki hogy csak ketten vagyunk és nézzük meg ezt a híres Milford Sound-ot. Gyorsan foglaltunk rá jegyeket, vettünk némi kaját másnapra, aztán mentünk vissza a hotelba alukálni, mert öregek vagyunk és a busz indulás hajnali 7-kor volt. Az előre csomagolt kajával annyi volt a sztori, hogy míg vártuk a  buszt, én átszaladtam az úton csinálni pár képet a tóról, amihez leraktam a kajástasit a buszmegállóban és aztán ezt szépen ott is felejtettük. Nem haltunk éhen, mert útközben megálltunk Te Anau-ban egy klassz kávézóban, és ha sikeresen átrágjátok magatokat ezen a bejegyzésen, majd megtudjátok azt is, hogy mi lett az ottfelejtett csomag sorsa.

A túrabusz egy hiper-szuper luxus minibusz volt, üvegtetővel, ami nagyon jól jött Fiordland-ben. A sofőr érdekes sztorikkal szórakoztatott bennünket, maori legendákat mesélt és hasznos infókat tudtunk meg a térségről, aludni nem nagyon volt időnk az odaúton, mert kábé végig szájtátva bámultunk ki az ablakon. A négyórás úton kábé 7-szer álltunk meg, jobbnál jobb helyeken fotózkodni. Nem olcsó az út (fejenként 200 dollár volt), de minden centet megért az élmény. Megtudtuk a túravezetőtől, hogy Covid előtt napi többezer, néha tízezer turista látogatott el Milford Soundba. Most viszont nemzetközi turizmus hiányában (azaz az ausztrálok és kínaiak nélkül) összesen 5 kisbusz volt úton aznap. Azt mondta a csóka, hogy az 1970-es években volt annyi ember legutóbb, mint most, és noha ez negatív hatással van a szektorban élők megélhetésére, a természet regenerálódhat egy kicsit és ez mindent megér számára. Gondolom mondanom sem kell, mennyire élveztük a tájat emberek ezrei nélkül. A megálló pontokon Covid előtt egyszerre 40 kisbusz sorakozott az útszélen, most rajtunk kívül egyetlen csapat volt és így is összesen 12-en voltunk. 

Te Anau falu (bár itt mindent városnak hívnak) és Te Anau tó kábé félúton van Queenstown és Milford Sound között és a tó után már kezdődik is a fjordvidék. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek a barik és a legelők, és hirtelen őserdő és 1500 méteres sziklafalak veszik körbe az embert. A tóról még annyit, hogy ez a déli sziget legnagyobb tava, kábé fele akkora, mint a Balaton, viszont a Balcsi 12 méteres mélységével ellentétben ez a gleccsertó több, mint 400 méter mély. 

Jöjjön pár kép, aztán folytatom az élménybeszámolót.

 Néhány frissen nyírt, barátságos alpaca a kávészünetben, ez a civilizáció utolsó pontja, mielőtt belevetjük magunkat a dzsungelba:

Nagyon drámai ugye? Pedig még csak most jön a lényeg! Itt simán el tudnék képzelni egy alacsony költségvetésű horrorfilm-forgatást... Sehol egy lélek nem járt.

Te Anau tó. Ez a kis pocsolya bizony 400 méter mély.

Az utolsó nyílt terep, ide már nemhogy madár, de barik sem járnak..

Tükör tavak: a név magáért beszél. Napos időben ez talán még jobb lenne:

Egy kis vízesés.. Amikor az ember még nem tudja, mi lesz Milford Sound-ban és lefotózza ezt a kis bébi 20 méteres vízesést:

Ha nem ismeritek a Keát, akkor nagyon gyorsan olvassatok utána, mert ez bizony a világ legjobb fej madara. A világ egyetlen alpesi papagája, kizárólag ezen a területen élnek, intelligenciájuk pedig vetekszik némely embertársunkkéval. Nagyon érdekes kísérletek vannak fent a neten róluk, de a sofőr is mesélt egy vicces történetet. Amikor pár évvel ezelőtt az alagutat építették, este a melósok kipakolták a narancssárga kúpokat az útra, másnap reggel viszont meglepve tapasztalták, hogy a kúpok átrendeződtek. Bekamerázták a helyszínt, hogy lefüleljék a huligánokat, így kiderült, hogy ezek a huncut keák éjjelente szándékosan arrébb rakosgatták őket. Nekem most egyetlen keához volt szerencsém, de lefotózni nem sikerült, azért itteni állatkertekben már láttam párat, de így kerítés nélkül a saját életterében megcsodálni sokkal jobb élmény volt.

Ez meg egy folyó..

 Amint látjátok, nemhogy a nap nem sütött az utunk során, de még hozzá egész napos esőhöz is szerencsénk volt és annak ellenére, hogy ez nyár kellős közepe volt, 15 foknál nem ment feljebb a higanyszál aznap. Télen még havazik is errefelé, és elég nagy a lavinaveszély, gyakran lezárják a Sound-ba vezető egyetlen utat emiatt. Mindenesetre mi egész jól fel voltunk készülve, melegen öltöztünk és megtudtuk, hogy még jobb is esőben jönni, mert ilyenkor többszáz vízesést láthatunk, míg napos időben csak a legnagyobbak "működnek".

A hajóút másfél órás, körbevisz a Sound-ban, a kapitány a hajó orrával beáll néhány óriási vízesés alá, aztán tessék, lehet élvezkedni. Van ingyen kávé és tea, ami kellett is, hogy melegen tartsuk magunkat. És tessék, itt van amiért mentünk és amiért mindenkinek el kell ide látogatnia, aki lejut Új-Zélandra:

Ez volt a hajónk:

Pingvinek, delfinek és fókák élnek a Sound-ban, nekünk csak utóbbiakhoz volt szerencsénk:

 A hazaút eseménytelenül zajlott, megnéztünk egy természetfilmet Új-Zéland állatvilágának történetéről (kizárólag madarak őshonosak itt, minden egyéb állat hajón érkezett), megálltunk egyszer Te Anau-ban az alpakáknál nyújtózkodni és este 7-re már otthon is voltunk. A buszmegállóban pedig ott várt a kajástasim, szerencsére az étel már nem volt benne, különben megromlott volna napközben, viszont a vizes palackunkat meghagyták nekünk ugyanott, a zacsiban. Ilyen is csak itt fordul elő.