Hosszúra nyúlt ez a kávészünet, már kaptam is egy kedves figyelmeztetést hűséges szentendrei haveromtól, de biztos megértitek az okát, ha elmondom, hogy: volt egy újabb egyhetes lockdown-unk homeschooling-al és férjuram homeoffice-al, 8-as erősségű földrengés, cunamiriadó, romokban lévő konyha 6 hétig, anyós-após röpke 10 napos látogatása, három ingatlanvásárlás, valamint a kedvencem: vízumos kalamajka, ami miatt most épp a kitoloncolásomat próbálom késleltetni.
Szóval Rotorua. Második reggelünkön kinéztem a szálloda ablakán és feltűnt, hogy a mellettünk lévő parkolóban fegyveres őrök sétáltatnak maszkos, papucsos embereket. Nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy szomszédunk a karantén hotel, ahova annó nagyon nem akartam lejönni, ha még emlékeztek az első új-zélandi bejegyzésemre. Sajnáltuk őket most nagyon, karácsonyt és újévet így eltölteni nem lehet kellemes. Mindenesetre mi megreggeliztünk, kicsekkoltunk és robogtunk aznapi első programunkra: bobozni a hegyre. Annak ellenére, hogy nincsenek külföldi turisták, iszonyat sorok álltak a felvonónál, majd pedig a bobpálya tetején, szóval ha valaha is erre jártok, semmiképp ne iskolai szünetben próbálkozzatok ezzel a programmal. A felvonóról lenézve láttunk pár őzikét, a kilátás fantasztikus volt a tóra, a bobot élvezték a srácok, de aztán indulnunk kellett tovább, nehogy lekéssük a délutáni progi foglalásunkat, így lemondtunk a jegyben foglalt második körünkről..
Most ezt nem vágom, hogy miért fordítva van a felirat, pedig nem tükröztem az alábbi képet..
Bobozás után irány Taupo tó, ami a maga 600 négyzetkilométerével Új-Zéland legnagyobb tava és nem mellesleg egy vulkáni katlan tó, nem pedig krátertó (na ezt kivételesen gugliznom kellett, ha valakit érdekel, nézze meg mi a különbség katlan és kráter közt, természetesen fiús anyukák előnyben, mert mi képben vagyunk az összes dinoszaurusszal, az űrkutatás legújabb fejleményeivel, pondró, kígyó, medúza életciklussal, természeti katasztrófákkal és a geológia minden izgalmával). Taupó mellett megálltunk a Waikato folyón egy jetezés erejéig, ami azt kell mondjam sokkal félelmetesebb egy keskeny folyón, mint az óceánon, amihez még gyerekmentes időszakunkból volt szerencsém Fiji-n.
A srácok nagyon élvezték, én sikítottam és majdnem halálra fagytam, és szívesen kiszálltam volna 5 perc elteltével, de azért túléltem valahogy. Gondolhatjátok, hogy amikor a nyáriszünet végén megkérdeztük a fiúkat, mi volt a szünidő fénypontja, természetesen ezt választották. Jól van, legközelebb mentek majd apátokkal, én meg fotózok a partról. A táj egyébként gyönyörű, a Waikato folyó 425 kilométerével Új-Zéland leghosszabb folyója. Figyelitek a mintát? Lesz még pár leg-leg az út során.
Ez tedig már Taupo, ahol játsziztunk és fagyiztunk, aztán folytattuk utunkat az esti szálláshoz.
Kicsit megálltunk gyönyörködni a tájban, az egysávos autópálya (ez röhej, hogy itt mit neveznek autópályának, otthon kábé a kis falvak közt mennek ilyen utak) a tó körül halad el.
Ez pedig már a nagyfiam kedvence: Tongariro Nemzeti Park, három tűzhányó otthona. Adok még magunknak 4-5 évet, aztán megmásszuk valamelyiket. Egyelőre örülök, hogy már nincs sírás suliból hazafele hegymenetben és végre cipelik a saját iskolatáskájukat, amiben nem mellesleg nincsenek se könyvek, se füzetek, csak egy üres kajásdoboz meg vizespalack.
Estére megérkeztünk kedvenc falunkba, Ohakune-ba, ami a Tongariro Park síparadicsoma egyben. De most nyár volt, úgyhogy alig pár túrázóval találkoztunk. Kicsit azért sokkolt a télikabát-sapka-sálba öltözött emberek látványa, miután a mi bőröndjeinkben papucs és fürdőrucik rejtőztek. Aludtunk egyet, kipihentem a migrénemet, majd másnap felfedeztük a helyi vadiúj kalandparkot, amit ötletesen Répa Park-nak kereszteltek el és hatalmas zöldségszobrokkal próbálják a gyerekeket az egészséges életmódra hangolni. Sajnos a telóm döglött volt, így nem tudom megmutatni a háromméteres paszternákot és mókás társait.
És természetesen nem mi lennénk, ha nem hívtunk volna fel egy ingatlanügynököt hogy mutasson már nekünk pár eladó vityillót. Bele is szerettem egy szuper kis luxusnyaralóba extrém hegyi kilátással, de nem sikerült R-t meggyőznöm, mert az egy szobás kéglibe nem tudnánk összejönni mind a 10-en a drága nagy családdal.
Ezután már nem volt más hátra, csak egy hatórás út le Wellingtonba, útközben megálltunk egy katonai múzeumnál ebédelni és tankokra mászni. Szép nyári idő, mi?
No comments:
Post a Comment