Queenstown - avagy a királynő városa

 Januárban ünnepeltük férjem 40. szülinapját, és hála a nagyszülőknek, akik felvállalták a bébiszittelést, egy gyerekmentes romantikus hosszú hétvégével leptük meg magunkat. Ezelőtt csak egyszer lógtunk meg a fiúktól, még 5 évvel ezelőtt, amikor egy éjszakára Aucklandba utaztunk, akkor jártam itt életemben először. Most nem volt kérdés az úticél, még tavaly vettünk egy lakást Queenstown-ban, amit már nagyon meg akartunk nézni élőben is. Ez bizonyult eddigi legpocsékabb befektetésünknek, ugyanis másfél hónappal azután, hogy megvettük, jött a Covid és a 95%-ban nemzetközi turizmusból élő város pillanatokon belül becsődölt. A mindössze 16 ezer lakosra évi több, mint kétmillió turista jutott eddig, most viszont sehol egy lélek. Az összes Airbnb-s lakás üresen áll, az ingatlanárak megfeneklettek és nekünk is csak fillérekért sikerült kiadnunk hosszú távra (mert ha nincs turista, akkor nincs munkaerő sem), ami nem fedezi a rajta lévő hitelt sem. Azért megpróbáltuk összekötni a kellemeset a hasznossal, a lakásnézés csak fél órát vett igénybe, a három napos kiruccanás nagy része kirándulásból állt.

Queenstown Wellington-ból 1 órányi repülőútra van a déli szigeten, és Új-Zéland koronaékszereként tartják számon. Az érkezés nagyon izgalmas volt, miután már évek óta követjük online a helyi ingatlanpiacot (volt pár sikertelen ház- és lakásvásárlási kísérletünk), a térképet már úgy ismerem, mint a tenyerem, de furcsa volt most élőben is végre megtapasztalni a környéket. Hatalmas hófödte hegyek veszik körül és egy N alakú gleccsertó partján fekszik a város. A landolás nagyon izgalmas és gyönyörű, ha érdekel valakit, a neten van fönt pár videó pilótáktól is. A reptér irtó pici, és most a pár lézengő kiwi turistával is tele volt, szóval el sem merem képzelni, milyen lehet itt sorba állni, amikor napi többezer turista érkezik, mi mindenesetre landolás után 5 perccel már a buszmegállóban ácsorogtunk.

A lakásunktól nem messze foglaltunk szállást, hogy megtapasztaljuk a kilátást, majd innen sétáltunk be a tóparton a városközpontba. Nyár közepe lévén szép napos időnk volt, de a gleccsertó nem egy mosogatólé Balaton-szerű élmény, úgyhogy fürdőrucit nem pakoltam az útra. A belvárosban élő koncert volt, a piacon kézműves termékeket árultak a helyi művészek, nagyon jó hangulat volt és finom fagylaltok. Nade jöjjenek a képek!

Landolás a hegyek közt:

Kristálytiszta Wakatipu tó és a Remarkables hegység:

Sok pénzt el lehet költeni a gazdagok játszóterének is nevezett Queenstown-ban, ami egyben az ország extrémsport fővárosa, de amint az alábbi ábra mutatja, ingyen is lehet élvezkedni..

Kilátás a hegyről, ahova sífelvonóval lehet feljutni, itt persze van bungee jumping-tól kezdve bobozásig minden ami egy aktív nyaraláshoz szükséges, de mi csak egy süti erejéig mentünk fel, na meg persze körbenézni.. Meg lehet szokni a pocsék látványt, ugye?

A tavon is lehet játszani mindenféle vizi cuccal, a háttérben pedig egy igazi gőzhajót láthattok:

Ez pedig a lakásunk-ból a kilátás.. Amikor annó rábeszéltem R-t erre a lakásra (merthogy ő házat akart a hegy mellett, ahonnan nem lett volna tavi kilátás), az volt az érvelésem, hogy kell nekem egy hisztiszoba, ahova bármikor leugorhatok, ha netán ki vagyok borulva, kiülhetek egy pohár borral a teraszra és várom majd őt, hogy jöjjön utánam egy csokor virággal. Jó terv, nem? 

A következő bejegyzés a queenstown-i utunk második napjáról szól majd, amikor is elmentünk Milford Sound-ba. Ki ne hagyjátok, ha földi paradicsomot akartok látni. És paradicsom alatt mennyországot értek.

Ja, és hogy milyen volt a gyerekmentes hétvége? Meglepődtem magamon, mert már évek óta ezzel nyaggattam a férjemet és most hogy végre megkaptam, a harmadik napon már úgy voltam vele, hogy oké köszi, elég volt, mehetünk haza. R viszont pont ellenkezően reagált, már bánja, hogy korábban nem mentünk kettesben sehova és szeretne több ilyen utat a jövőben. Na erre varrjatok gombot!

Road trip 2018 edisön

 Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha most pótolnám be a két évvel ezelőtti utazásunk elmesélését. Ha már úgyis benne vagyunk a birkás tájleírásban, bűzös füstölgő talajban és világító kukacokban. Szerencsétekre már elfelejtettem a sztorikat, meg azt is hogy pontosan merre mentünk, így leginkább felsorolásos képnézegetés következik.

Ha nagyon megerőltetem a memóriámat, akkor határozottan rémlik, hogy két évvel ezelőtt karácsony előtt pár nappal indultunk Wellingtonból, ugyanis a családdal ünnepeltük N szülinapját és másnap kocsiba pattantunk. Wellingtonból Aucklandba két fő útvonalon lehet eljutni, az egyik az északi sziget közepén megy, a másik pedig a nyugati tengerparton. Két évvel ezelőtt a középső utat választottuk és pár random helyen szálltunk meg. 

Első uticélunk Taumarunui volt, valahol Welli és Auckland közt félúton, ide úgy jutottunk el, hogy útközben irányt kellett váltanunk egy erdőtűz miatt. 

Megálltunk pár helyen, a gyerekeken látszik a bódogság, az ott mögöttük Mount Ruapehu, Új-Zéland legnagyobb aktív tűzhányója a Tongariro Nemzeti Parkban. Ne várjatok sok olyan képet, ahol látszanak a hegyek havas tetejei, mert itt a felhők mindíg eltakarják a hegycsúcsokat, ezt az évek során megtapasztaltam.

A nagy mosolyt hamar lelohasztotta képünkről a felfedezés, hogy ezen a helyszínen 1953 Szentestéjén szörnyű tragédia történt: a Ruapehu tűzhányóról megindult egy lahar (sárfolyam), elvitte a vasúti híd tartópillérjét pont mielőtt a Wellington-Auckland járat odaért volna, a vonatkocsik a folyóba zuhantak és 151 utas életét vesztette.

Ezen a történeten szomorkodva aztán eljutottunk aznap esti szállásunkra. Taumarunuiban egy kempingben foglaltuk le az egyetlen kuckót, aminek volt saját fürdőszobája. Mert azért az ötcsillagos szállodák után nagyon nehezemre esett volna közös latrinás helyen éjszakázni. Hetvenes évekbeli lepusztult, kissé koszos, fűtetlen, kaszáspókokkal díszített hely volt egy óriási tisztás közepén, ahol nyuszik rohangáltak. Szakadt az eső. A srácok (akkor 4 és 7 évesek) totál extázisba kerültek és N bejelentette, hogy ez a legjobb hely, ahol valaha aludt. Na tessék. Ennyit ér a gyerekeknek Four Seasons meg a Hilton. A nyuszikat nem sikerült megfogni, viszont az egesz estemet cipősikálással töltöttem.

 Másnap reggel kicsit sétálgattunk a csupasár erdőben, majd pedig megpróbáltuk lemondani az aznapra foglalt programot, ugyanis az időjárás előrejelzés egész napra vihart mutatott. Utólagos nagy örömünkre rábeszélt a programvezető, hogy márpedig ki ne hagyjuk, megígéri, hogy jó idő lesz, mert neki aztán mindegy mit ír az előrejelzés, már ott él 40 éve, és a felhők állásából ítélve napos idő lesz. Ha egyszer erre jártok, ezt a programot gyerekekkel feltétlen vegyétek fel a listára, mert csúcs volt. Azóta is emlegetjük. Egy régi, használaton kívüli, számtalan alagúttal rendelkező vasútvonalat vett meg egy kalandcég, amin átalakított golfkocsikkal lehet suhanni százkilométeren keresztül mesébe illő tájakon. Minden család a saját kis golfkocsiját vezeti (azaz fékez és gázd ad), itt-ott megáll a csapat, meghallgatjuk az érdekes történeteket, kiszállunk régi épületeket nézni, majd visszafelé megállás nélkül versenyzünk. Birkák, bocikák, völgyhidak és alagutak teszik még érdekesebbé az utat. Emberek, autók sehol nincsenek, csak a golfkocsik meg a természet.

A golfvonatozás után Rotoruára indultunk, két éjszakát töltöttünk itt egy motelban, ahol bizony közös fürdőszobánk volt a többi száz vendéggel. De volt saját budink, szóval még mindig nincs ok a sírásra.

Az idei utunkkal ellentétben 2018-ban nagyon is aktív volt a Rotorua alatti föld, itt például az egyik ház kapuja füstülög:

Ez pedig a város központjában található park:

A kénszagot elég hamar meg lehet ám szokni, de mégis úgy döntöttünk, nem veszünk itt ingatlant.

Itt is volt ám részünk fenomenális programokban, az egyik, amire alig akartam benevezni, mert mégis ki a francot érdekel egy birkanyírás, de mégis ez bizonyosult az egyik legviccesebb és legérdekesebb előadásnak, amiben valaha részt vettem. Szívből ajánlom az Agrodome meglátogatását fiatalnak és időseknek egyaránt.  A birkanyíró pasas stand up comedy-je eszméletlen volt, a barikák cukik, a pásztorkutyák pedig szintén akrobata díjat érdemeltek a birkák hátán közlekedésért... 

A szemünk láttára nyírta meg a bácsi ezt a barit, kábé fél perc alatt. Le is izzadt rendesen.

A szégyenlős nagyfiam legnagyobb meglepetésünkre benevezte magát baricumiztató versenybe:

Estére befizettünk egy maori előadásra, ami szintén aranyat ért, ki ne hagyjátok, ha Rotoruán jártok! A hely kint van a város mellett pár kilométerre a természetben.

Először is a bejáratnál egybegyűlik a turistasereg és egy csóka felkészít minket, hogy mire számítsunk. Szükség van egy önkéntes bátor fickóra, aki fogadja majd a törzsfőnök köszöntését a nevünkben. Amikor megjelenik a harcos csapat a folyón egy kenuval, kussban kell lenni és tilos mosolyogni is. Nehéz lett volna megállni a röhögést a nyelvnyújtogatós haka után, de bakker én totál be voltam sz.. ijedve, annyira megfélemlítettek előtte. R is parázott, és a többi 100 turista is csöndben várta, hogy most mi lesz.

Beinvitáltak a faluba, kis törióra keretében körbemutogatták a dolgokat, majd ez a sukár fiatalember jobbra a képen megtanította a haka-t a pasiknak.

Sztorizgatás..

Táncos-zenés előadás..

Hogy mi is az a hangi? Ez a maorik tradicionális főzési módszere, nagy gödröt ásnak, abba felforrósított köveket tesznek, rá megy a zöldség és husika, majd pedig betakarják és hosszú órákon át így főzik olvadós puhára az ételt (hmmm, mintha Ománban is valami hasonló módon készítették volna a kecskehúst..). A nap fénypontja ennek kiásása és elfogyasztása volt. Nyamm!

Rotoruában eltöltött két kalandos napunk után Auckland irányába vettük utunkat. De azért még megálltunk egy bokorlabirintusnál, ahol versenyeztünk, ki ér előbb célba. Ez is nagyon klassz családi program volt, nem betervezett. Azért itt majdnem ránk hívták a gyermekvédelmet a kasszánál, amikoris megkérdezte a csaj, hogy be vagyunk-e kenve naptejjel. Ez volt az első nap az utunk során, amikor nem esett az eső abban a fél órában, amikor épp a labirintusba akartunk bemenni. Mondtuk, hogy nem vagyunk bekenve. Megkaptuk a szemmelverést, majd egy kétliteres naptejet elénk tolt a csaj, hogy akkor harjá!

Ja és ha már útbaesett Matamata, akkor ide is benéztünk.. Én nem vagyok nagy hobbit rajongó, meg nem is foglaltunk jegyeket, úgyhogy ennyire tellett. Viszont volt úgy egymillió turista, szóval ha érdekelne a téma, akkor most lenne érdemes menni, covid idők alatt.

Aucklandban töltöttük a karácsonyt, jelentem volt saját budi és fürdő is, micsoda luxus! Viccet félretéve, a Pullman-hoz nosztalgikus szálak fűznek, és jelenleg nagyon fura érzés látni, hogy karanténszállodaként működik és ki tudja még meddig nem látogatható. 

 Elnéztünk a Mikuláshoz..

Felmásztunk (egy lifttel) a Sky Tower-be, ilyen frankó a kilátás odaföntről. Szokás szerint esett.

 

 

Megmásztuk esőben a Mount Eden-t. Akkor még nem is sejtettük, hogy két évvel később mellette fogunk lakni.

 

 

Említettem már, hogy állandóan esik az eső? Nulla a kilátás, de valami csoda módon nem ölik éppen egymást a fiúk. Várjunk csak! Lehet, hogy épp át akarja emelni a korláton?

R elvitt minket a régi evezős klubjába és megmutatta kedvenc városrészét: Mission Bay-t. Akkor még azt sem sejtettük, hogy ott is lesz egy gyönyörű tengerre néző lakásunk.

 Auckland után már indultunk vissza Wellingtonba, útközben beugrottunk egy kiwitenyészetbe. Vagyis nem tudom hogy mondják illendően, mert se nem rezervátum, se nem állatkert, de a lényeg, hogy kiwi madarakat segítenek szaporodni. Meg lehet őket nézni a sötétben. Madarakat és tuatarákat is láttunk testközelben. 

Ohakune-ban szálltunk meg, erről már írtam az előző bejegyzésben, és amint látjátok, két évvel korábban sem látszott a hegycsúcs. Akkor fedeztük fel ezt a falut és azóta is nagy kedvenc, amikor látogatóba jön a család kocsival, nekik is itt szoktunk foglalni szállást félútra.

 

Hát nem idegesítő? Még a végén azt hiszik az olvasóim, hogy itt ilyen kis hóval fedett dombocskák vannak csak.

Na ezzel is megvagyok. Azért voltam ma ilyen lelkes, mert nagyon sürgősen dolgoznom kéne a vízumomon, konkrétan holnap van a határidőm hogy beadjam a hiányzó papírokat és próbáltam valami fontosabb tevékenységet találni. Márpedig mi lehetne sürgősebb, mint egy két évvel ezelőtti útinapló pótlása?

 

 

Karácsonyi road trip: Rotorua és Taupo

 Hosszúra nyúlt ez a kávészünet, már kaptam is egy kedves figyelmeztetést hűséges szentendrei haveromtól, de biztos megértitek az okát, ha elmondom, hogy: volt egy újabb egyhetes lockdown-unk homeschooling-al és férjuram homeoffice-al, 8-as erősségű földrengés, cunamiriadó, romokban lévő konyha 6 hétig, anyós-após röpke 10 napos látogatása, három ingatlanvásárlás, valamint a kedvencem: vízumos kalamajka, ami miatt most épp a kitoloncolásomat próbálom késleltetni.

Szóval Rotorua. Második reggelünkön kinéztem a szálloda ablakán és feltűnt, hogy a mellettünk lévő parkolóban fegyveres őrök sétáltatnak maszkos, papucsos embereket. Nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy szomszédunk a karantén hotel, ahova annó nagyon nem akartam lejönni, ha még emlékeztek az első új-zélandi bejegyzésemre. Sajnáltuk őket most nagyon, karácsonyt és újévet így eltölteni nem lehet kellemes. Mindenesetre mi megreggeliztünk, kicsekkoltunk és robogtunk aznapi első programunkra: bobozni a hegyre. Annak ellenére, hogy nincsenek külföldi turisták, iszonyat sorok álltak a felvonónál, majd pedig a bobpálya tetején, szóval ha valaha is erre jártok, semmiképp ne iskolai szünetben próbálkozzatok ezzel a programmal. A felvonóról lenézve láttunk pár őzikét, a kilátás fantasztikus volt a tóra, a bobot élvezték a srácok, de aztán indulnunk kellett tovább, nehogy lekéssük a délutáni progi foglalásunkat, így lemondtunk a jegyben foglalt második körünkről.. 

 Most ezt nem vágom, hogy miért fordítva van a felirat, pedig nem tükröztem az alábbi képet..

 Bobozás után irány Taupo tó, ami a maga 600 négyzetkilométerével Új-Zéland legnagyobb tava és nem mellesleg egy vulkáni katlan tó, nem pedig krátertó (na ezt kivételesen gugliznom kellett, ha valakit érdekel, nézze meg mi a különbség katlan és kráter közt, természetesen fiús anyukák előnyben, mert mi képben vagyunk az összes dinoszaurusszal, az űrkutatás legújabb fejleményeivel, pondró, kígyó, medúza életciklussal, természeti katasztrófákkal és a geológia minden izgalmával). Taupó mellett megálltunk a Waikato folyón egy jetezés erejéig, ami azt kell mondjam sokkal félelmetesebb egy keskeny folyón, mint az óceánon, amihez még gyerekmentes időszakunkból volt szerencsém Fiji-n.

A srácok nagyon élvezték, én sikítottam és majdnem halálra fagytam, és szívesen kiszálltam volna 5 perc elteltével, de azért túléltem valahogy. Gondolhatjátok, hogy amikor a nyáriszünet végén megkérdeztük a fiúkat, mi volt a szünidő fénypontja, természetesen ezt választották. Jól van, legközelebb mentek majd apátokkal, én meg fotózok a partról. A táj egyébként gyönyörű, a Waikato folyó 425 kilométerével Új-Zéland leghosszabb folyója. Figyelitek a mintát? Lesz még pár leg-leg az út során.

Ez tedig már Taupo, ahol játsziztunk és fagyiztunk, aztán folytattuk utunkat az esti szálláshoz.

Kicsit megálltunk gyönyörködni a tájban, az egysávos autópálya (ez röhej, hogy itt mit neveznek autópályának, otthon kábé a kis falvak közt mennek ilyen utak) a tó körül halad el. 

Ez pedig már a nagyfiam kedvence: Tongariro Nemzeti Park, három tűzhányó otthona. Adok még magunknak 4-5 évet, aztán megmásszuk valamelyiket. Egyelőre örülök, hogy már nincs sírás suliból hazafele hegymenetben és végre cipelik a saját iskolatáskájukat, amiben nem mellesleg nincsenek se könyvek, se füzetek, csak egy üres kajásdoboz meg vizespalack.

Estére megérkeztünk kedvenc falunkba, Ohakune-ba, ami a Tongariro Park síparadicsoma egyben. De most nyár volt, úgyhogy alig pár túrázóval találkoztunk. Kicsit azért sokkolt a télikabát-sapka-sálba öltözött emberek látványa, miután a mi bőröndjeinkben papucs és fürdőrucik rejtőztek. Aludtunk egyet, kipihentem a migrénemet, majd másnap felfedeztük a helyi vadiúj kalandparkot, amit ötletesen Répa Park-nak kereszteltek el és hatalmas zöldségszobrokkal próbálják a gyerekeket az egészséges életmódra hangolni. Sajnos a telóm döglött volt, így nem tudom megmutatni a háromméteres paszternákot és mókás társait. 

És természetesen nem mi lennénk, ha nem hívtunk volna fel egy ingatlanügynököt hogy mutasson már nekünk pár eladó vityillót. Bele is szerettem egy szuper kis luxusnyaralóba extrém hegyi kilátással, de nem sikerült R-t meggyőznöm, mert az egy szobás kéglibe nem tudnánk összejönni mind a 10-en a drága nagy családdal. 

Ezután már nem volt más hátra, csak egy hatórás út le Wellingtonba, útközben megálltunk egy katonai múzeumnál ebédelni és tankokra mászni. Szép nyári idő, mi?

Karácsonyi road trip: Waitomo és Waimangu

 A karácsonyt idén otthonunkban töltöttük, és hogy a karácsonyfát is ki tudják élvezni a gyerekek, már Advent elején feldíszítettem. Mondanom sem kell, hogy marhára nem érdekelte őket, és mivel a TV-nk sem volt még bekötve, nulla időt töltöttünk a nappaliban. Ennyi erővel hagyhattam volna a fát a dobozában a garázsban. Nem is tudom már mikor volt utoljára élő fenyőnk, talán amikor a nagyfiam egy éves volt, tehát nyolc évvel ezelőtt. Hiányzik a fenyő illat.. Na majd jövőre! Természetesen nem hagyhattuk ki az aucklandi Mikulást, aki idén maszkot viselt és egy plexi üvegen keresztül csevegett a gyerekekkel. A fiúk szerencsére nem vették észre, hogy a vírusra való tekintettel most két Mikulás volt, véletlenül mi pont azon az ajtón mentünk be, ahol a két évvel ezelőtti bácsi várt minket, mert már így is kissé gyanakodnak a gyerekek, hála a nem túl autentikus dohai magyar mikulás verziónak.

Meghozta Jézuska az ajándékokat, a srácok egy nap alatt megépítették az összes LEGO kreálmányt, majd összepakoltunk és nagy nehezen bepréseltük a bőröndjeinket a félköbméternyi csomagtartóba, ahol a biztonág kedvéért még egy olajradiátort is szállítottunk magunkkal sógoroméknak ajándékba. 

Egész jól megterveztem az utat, de ahhoz, hogy minden olajozottan menjen, időben el kell indulni, ami sajnos nem éppen R erőssége. Szombat délelőtt 11-re foglaltam belépőt a Waitomo barlanga, ami tőlünk egy jó kétórás autóút, és már megtanultam, hogy drága férjemnek azt mondom, hogy 10-re szól a jegy, ha időben oda akarok érni. Igy aztán fél 9 után sikerült elindulnunk, amivel pont odaértünk volna, de a drágám fél óra autópályás száguldás után bejelentette, hogy azt az egy dolgot, amit neki kellett volna bepakolni a kocsiba, otthon felejtette. Konkrétan az invisalign szettjeit, amire szüksége lett volna a 6 hetes nyaralás során. Hát vissza már nem fordulhattunk, mert akkor lekéstük volna a belépést, persze utólag már láttam, hogy a covid miatt most nincs akkora turistaözön, mint általában, így akár át is válthattuk volna a jegyeket későbbre. Jól kezdődött az utunk hát, totál stresszben. Pasi lévén R úgy gondolta, majd a barlang után ő elvisz minket az aznapi szálláshelyre 140 kilométernyire, majd ő hazavezet Aucklandba és onnan aztán vissza Rotoruára. Mondtam neki, hogy ennek semmi értelme, és hulla fáradt lesz, és ez így nem családi nyaralás. Igy aztán az lett, hogy Waitomo után elmentünk Rotoruára és másnap hajnali 2-kor R megejtette a 6 órás utat, reggelire már vissza is ért a fogszabályzóival együtt.

Na de kanyarodjunk vissza a világítós kukacokhoz! Két évvel ezelőtt ugyanígy karácsonykor már csináltunk egy hasonló kis körutat, abban a programban is benne volt Waitomo, a fiúk imádják, és hát tényleg nem egy borzalmas program, sőt! Fotózkodni a barlangban nem szabad, úgyhogy sajnos nem tudom megmutatni milyen fantasztikus élmény, amikor halálos csöndben és töksötétben siklik az ember egy csónakban, millió pici zöld világító csillagokkal körülvéve. Ez alkalommal a túravezetőnk is átlagon felüli volt, Moa, ha jól emlékszem a nevére, aki nem mellesleg a barlangot felfedező maori törzsfőnök unokája. Egy teljes arctetkós hardcore maori harcosnak kinéző csókát képzeljetek el, aki minden egyes maori nevet és kifejezést hangosan kimondatott velünk, ahogy mesélte a történetet, jó kis nyelvóra volt. A gyerekek is tanultak valamit, azóta is emlegetjük: "no touchey-touchey in cavey-cavey", azaz nem szabad semmihez hozzányúlni a barlangban. Ez nem maoriul volt.

A barlangtúra után aztán irány Rotorua, megálltunk pár játszótéren útközben, illetve élveztük a végtelen zöld dombok és birkaseregek látványát mindenfelé. 

Rotoruán felhasznátuk az utolsó Novotel-es pontjainkat is, amiket az évek során gyűjtött R az üzleti útjain, fura lesz mostantól fizetni a szállodákért. A hotel a tó partán van, gyönyörű kilátással (ekkor még nem volt viszonyítási alapom a queenstown-i tavi kilátással, de arról majd külön írok úgyis). N-t bíztuk meg programszervezéssel, aki kiválasztott három úticélt a környéken, aztán belevágtunk.

Elsőként a Waimangu vulkanikus völgy-be látogattunk el, mert a 9 éves gyerekem a korábbi csigamániából az elmúlt két évben áttért a tűzhányókra. Még szerencse, hogy Új Zélandon aztán van belőlük dögivel. Egy igazán kellemes kis túrát tettünk itt, annyi látnivalóval, hogy a fiúknak eszükbe sem jutott panaszkodni a sok gyaloglás miatt. 

Rotoruáról annyit érdemes tudni, hogy ez a gejzírek földje, amerre mész, mindenütt forró víz és gőz jön a talajból, egy igazán aktív vulkanikus terület, jó kis záptojás szaggal megtoldva. Bár ez alkalommal valahogy nem volt annyira erős a bűz, nem is értjük miért, azon viccelődtünk, hogy biztos a covid kicsinálta a szaglásunkat.

Ime néhány jó kis kép Waimangu-ról.. Emlékeztek Süsü a sárkányra? Na ez a vidék engem pont arra emlékeztet, ahonnan Süsü származik..

Ez a krátertó nem mindig ilyen színben pompázik, kábé havonta egyszer, nagy mázlink volt aznap.

Hogy élvezhessétek a látványt a fejünk nélkül is:

Forró és kénszagú..

Gőzölög a tó, és a hegyoldal is jobbra..

 

Akár itt is forgathatták volna a Jurassic Park-ot. Jó lesz nem eltévedni.

Folyt köv. kávé után.