Oliver immár csaknem egy éve a család legszőrösebb tagja, férjem így már csak második helyezést ér el ebben a kategóriában.
Gondoltam ideje megosztanom veletek, milyen örömökkel és gondokkal jár a Ragdoll tartás. Imádom a kis rohadékot úgy ahogy van, de az elmúlt 10 hónap során volt pár alkalom, amikor macskaszőrnyire voltam attól, hogy elajándékozzam.
Azt már említettem, hogy gimis korom óta akartam egy igazi Raggie-t, de mindig volt valami, ami megakadályozott: sokat utazós meló, külföldre költözés, terhesség, aztán mégegy, aztán másik nemzetközi költözés.. Végül ahogy berendezkedtünk és otthon éreztük magunkat Új Zélandon, végre megkaphattam a kis szőrös szerelmem. Csupán 22 évet vártam rá:
Olika pont olyan puha, mint amilyennek kinéz. Végtelenül kedves cica, fehér árnyékként mindenhova követi a család tagjait, egyszerűen csak szeret a közelünkben lenni. Nem ölbecica, és annak ellenére, hogy a raggie-k arról híresek, hogy rongybabaként lógnak az ember kezében, ő ezt kevésbé élvezi, és inkább leugrik, mint egy átlag macska.
Lépten-nyomon elterül a hátán, széttárja lábait, és követeli, hogy a hasát dögönyözzük. Ebben nagyon is Ragdoll. Szereti ha fésülgetem, és bizony kell is, mert nyáron sajnos mindenhol, még valahogy a pohár szélén is macskaszőr van. A férjem ezt érthető okokból ki nem állhatja és elég gyakran balhézunk miatta.
Mielőtt felvettük a tenyésztőtől, R megnézett egy darab (!) youtube videót a Ragdoll tartásról. Valahogy kizárólag a következő információ ragadta meg a figyelmét: a Ragdoll nagyra nő, emiatt sokat eszik, hullik a szőre és a hatalmas kakája beleragad a szőrébe. Ezek után jó hogy rettegett tőle. Mondjuk én is megijedtem. A kiscica első nálunk töltött hetében be is következett a rémálom. Reggel arra ébredtem, hogy cicuka vonszolja a seggét a szőnyegen. Gyanús volt, kiugrottam az ágyból, fel a villany és látom, hogy bizony próbál megszabadulni a szerencsétlen a seggére ragadt kakagombóctól. Abba most ne menjünk bele, hogy totál én tehettem róla, mert a tenyésztő megmondta, hogy ne adjak neki puha kaját, csak a spéci szárazat, egy éves koráig. De én megsajnáltam és adtam neki egy nem spéci nedveset.
Lényeg a lényeg, R épp zuhanyozott a másik fürdőben, én meg gyorsan hívtam a nagyfiam, hogy segítsen macskasegget mosni. Bebugyoláltuk törölközőbe, ő fogta, én meg mostam a hátsóját. Mondanom sem kell, hogy ezt a kiscica nem élvezte és próbált menekülni. Kiabáltunk, sírtunk, nevettünk, az érzelmi skála minden szintjét lejátszottuk. Végül lett egy vizes és kissé szaros macskánk, sikáltam a szőnyeget fél óráig, de R semmit nem vett észre az egészből. Ez a hármunk titka marad és visszük magunkkal a sírba. A jó hír, hogy soha többet nem vettem gagyi macskakaját, azóta kizárólag az állatorvos által javasoltakat kapja, és nem is volt több seggmosás.
Azért van még pár rémálom sztorim. Az egyik a macskabudi használata, jobban mondva nem használata. Olikának nem volt elég, hogy naponta pucoltam a budit, majd minden egyes használat után, aztán már minden nap kicseréltem az egész almot, és kipróbáltam 3 különböző féle almot. Jelzem kiscicáknál kevesebb opció van, mert nem szabad csomósodóst venni nekik, nehogy megegyék. Bár mondjuk nem tudom melyik macska annyira hülye, hogy az almot csirkének nézi. Végül mindegy, milyen típusú és mennyire tiszta volt az alom, Olika valahogy a sötétszürke padlószőnyeget részesítette előnyben. A szoba sarkaiban, mert azért a 'privacy' fontos. Kaparással kezdődik a folyamat, úgyhogy ha már hallottam a kapargálást, ugrottam is ki az ágyból az éjszaka kellős közepén, felkaptam cicót, ráraktam a budira, hogy tanulja már meg hol a helye. A macska amúgy nem hülye, nagyon is jól tudta, mit szabad és mit nem, de csakazértis szivatott. Ez ment pár hétig, napjaim jó része szőnyegmosással telt, amíg egy napon megtörtént a csoda. Konkrétan kiengedtem a szigorúan benti cicát a kertbe. Attól a naptól kezdve nincs macskabudi és nincs szőnyegre vizelés! A benti cicából szabad macska lett, aki akkor megy ki-be, amikor kedve támad.
De ennek a ki-be járkálásnak is megvoltak ám a következményei. Először is, hetekig tartott, mire megtanulta használni a macskaajtót, addig ment a nyávogás az ajtó előtt. Éjjel is, ötször. Mivel én vagyok a macskapásztor, pont olyanok voltak az éjszakáim, mintha csecsemőhöz kéne felkelni állandóan. Végre sikerült megtanulnia a macskaajtó használatát, ekkor viszont újabb probléma ütötte fel fejét: az idegen macska a házban! Horror. Hajnali 2-kor arra kelek, hogy Oli ül a hálószoba ajtóban és fúj. Merthogy a nyomorult szomszéd macska bent van a házban és pofátlanul kiüríti Oli tányérját. A macskát hiába ijesztettem el, minden éjszaka jött újra és újra. Ha bezárom a macskaajtót, akkor Oli nyávog hogy engedjem ki-be, ha nyitva hagyom neki, akkor a szomszéd macs jön éjszaka. Most már értitek, miért kellett eladnunk a házat és új helyre költöznünk, ahol az első nap kihívtam az üvegest és microchipes macskaajtót szereltettünk be.
Az új helyet Oli hamar megszokta, viszont a ház majdnem egy évig üresen állt, így aztán a szomszédság összes csodaszép tenyészmacskája ideszokott. Két sziámi, két Ragdoll és egy bengáli járt a kertünkbe eleinte. R nem tudta Olie-t megkülönböztetni a másik két Raggie-től, röhej. Pár hét alatt a macskák többsége rájött, hogy ez a telek már nem pálya, viszont az egyik gyönyörű sziámi a mai napig otthon érzi magát nálunk. Eleinte nagy naivan azt hittem, jön játszani Olihoz, de cuki! Sajnos nem ez volt a helyzet, konkrétan terrorizálta a cicámat. Béna Oli meg nem képes magát megvédeni, úgyhogy volt egy olyan éjszakánk, amikor Oli összevérezte az egész nappalit, másnap reggel takaríthattam a crime scene-t, mint a filmekben. Na ezután megharagudtam a sziámira és a következő alkalommal, amikor támadt, rácsaptam a seggére. Azóta nem bántja Olit, azért még mindig jön, de már nem verekszik.
Az előző házban bolha problémánk is volt, mert az állatorvos azt mondta, hogy ő majd beadja a következő adagot, de a bolhák nem várták ki a határidőt. Mire ez nekem leesett, a bolhák elszaporodtak a házban és szétcsípték a nagyfiam lábát, aki konkrétan úgy nézett ki, mintha valami szörnyű, középkori, gennyes kiütéses betegsége lenne, mivel mindenre hiperérzékeny. A bolhákat végül a régi házban hagytuk, szóval ezeket is megörökölték az új lakók, akiket sajnáltam volna, ha nem viselkedtek volna olyan bunkón a költözésnél. Igy viszont nincs semmi gond a lelkiismeretemmel.
A történet végére hagytam a legmegrázóbbakat. A Ragdoll nem vadászik. Ezt írja minden egyes macskakönyv és netes oldal. Oli természetesen ezt sem olvasta. Az első eset vendégek előtt zajlott, nagy nyugiban sütizgettünk, amikor a macska büszkén bevonult és lerakott egy óriási madarat az asztal mellé. R sikítva felugrott, én meg a totál megrökönyödés, undor és csodálat között valahol félúton, megdícsértem a cicát és elvettem tőle a madarat. Ezt a következő 6 hét alatt követte még három további madár, egy egér, két grillkolbász, számtalan gyík és kabóca. A második madár amúgy egy galamb volt, és sajnos azt nem én vettem észre, hanem R, merthogy Oliver a férjem Krishna oltára elé helyezte el a tetemet. Ezután némi nyomás alatt álltam, hogy ajándékozzam el a gyilkos vadállatot, aki megszegte a legalapvetőbb hindu törvényt. Az utolsó két madarat sikerült élve kiszednem Oli szájából, és elengedtem őket, kissé megtépázva, de vissza tudtak menekülni az erdőbe. A kabócák pedig okoztak jó pár álmatlan éjszakát, de mostanra lecsillapodtak a kedélyek, lehet azért, mert közeleg az ősz és már nincs annyi belőlük. Amúgy nem tudom, hallottatok-e kabócát egymagában a szobában, más, mint a fákon tömegesen, iszonyatosan kattog, és elég randa is szegény. Bár a kisfiam szerint csodálatos rovar, de erről majd az iskolás beszámolómban írok.
Itt van néhány kép a macskáról, az Instagram oldalát (chirpyoliver) kissé hanyagolom egy ideje, csakúgy mint a sajátomat, de talán egyszer még visszatérek rá.
Májusi update: számtalan újabb kisegér került terítékre a nappaliban, ezeket élő egerek követték, akik nagy többségét sikeresen visszatelepítettem az erdőbe, de olyan is volt, akit 5 perc után visszahozott a macska holtan, mindez természetesen hajnali 2-kor. Aztán egy szép napon, az udvaron találtam egy kinyuvadt patkányt, nagyon bíztam benne, hogy ennyiben maradunk, de sajnos nem. Rá egy hétre arra keltem, hogy cicukám az ágyam mellett morog. Remegő kézzel kapcsoltam fel a villanyt, és a félelmem bebizonyosodott: ezúttal egy élő, 20 centis (plusz farok) patkány nézett velem szembe. Ollie alig bírta el, csak vonszolta a szájában és nem bírta kinyírni. Nem tudtam, minek drukkoljak: hogy szegény patkány gyorsan kimúljon és feltakaríthassam a vérfürdő nyomait, vagy hogy valahogy élve megmeneküljön a dög, de hogyan? Végül cicát letereltem a lépcsőn, próbáltam őket a bejárati ajtón kiküldeni, de marhára nem volt kedvében. Szerencsére egy jó nagy váza rájuk dőlt, amitől Ollie megijedt, elengedte a patkányt, én meg gyorsan felkaptam a farkánál és kivittem az erdőbe három Miatyánk közben, hogy nehogy megharapjon és elkapjak valami veszettséget vagy leprát.