Pamacska vagy szőr-nyeteg

 Oliver immár csaknem egy éve a család legszőrösebb tagja, férjem így már csak második helyezést ér el ebben a kategóriában. 

Gondoltam ideje megosztanom veletek, milyen örömökkel és gondokkal jár a Ragdoll tartás. Imádom a kis rohadékot úgy ahogy van, de az elmúlt 10 hónap során volt pár alkalom, amikor macskaszőrnyire voltam attól, hogy elajándékozzam.

Azt már említettem, hogy gimis korom óta akartam egy igazi Raggie-t, de mindig volt valami, ami megakadályozott: sokat utazós meló, külföldre költözés, terhesség, aztán mégegy, aztán másik nemzetközi költözés.. Végül ahogy berendezkedtünk és otthon éreztük magunkat Új Zélandon, végre megkaphattam a kis szőrös szerelmem. Csupán 22 évet vártam rá:

Olika pont olyan puha, mint amilyennek kinéz. Végtelenül kedves cica, fehér árnyékként mindenhova követi a család tagjait, egyszerűen csak szeret a közelünkben lenni. Nem ölbecica, és annak ellenére, hogy a raggie-k arról híresek, hogy rongybabaként lógnak az ember kezében, ő ezt kevésbé élvezi, és inkább leugrik, mint egy átlag macska.

Lépten-nyomon elterül a hátán, széttárja lábait, és követeli, hogy a hasát dögönyözzük. Ebben nagyon is Ragdoll. Szereti ha fésülgetem, és bizony kell is, mert nyáron sajnos mindenhol, még valahogy a pohár szélén is macskaszőr van. A férjem ezt érthető okokból ki nem állhatja és elég gyakran balhézunk miatta.

Mielőtt felvettük a tenyésztőtől, R megnézett egy darab (!) youtube videót a Ragdoll tartásról. Valahogy kizárólag a következő információ ragadta meg a figyelmét: a Ragdoll nagyra nő, emiatt sokat eszik, hullik a szőre és a hatalmas kakája beleragad a szőrébe. Ezek után jó hogy rettegett tőle. Mondjuk én is megijedtem. A kiscica első nálunk töltött hetében be is következett a rémálom. Reggel arra ébredtem, hogy cicuka vonszolja a seggét a szőnyegen. Gyanús volt, kiugrottam az ágyból, fel a villany és látom, hogy bizony próbál megszabadulni a szerencsétlen a seggére ragadt kakagombóctól. Abba most ne menjünk bele, hogy totál én tehettem róla, mert a tenyésztő megmondta, hogy ne adjak neki puha kaját, csak a spéci szárazat, egy éves koráig. De én megsajnáltam és adtam neki egy nem spéci nedveset. 

Lényeg a lényeg, R épp zuhanyozott a másik fürdőben, én meg gyorsan hívtam a nagyfiam, hogy segítsen macskasegget mosni. Bebugyoláltuk törölközőbe, ő fogta, én meg mostam a hátsóját. Mondanom sem kell, hogy ezt a kiscica nem élvezte és próbált menekülni. Kiabáltunk, sírtunk, nevettünk, az érzelmi skála minden szintjét lejátszottuk. Végül lett egy vizes és kissé szaros macskánk, sikáltam a szőnyeget fél óráig, de R semmit nem vett észre az egészből. Ez a hármunk titka marad és visszük magunkkal a sírba. A jó hír, hogy soha többet nem vettem gagyi macskakaját, azóta kizárólag az állatorvos által javasoltakat kapja, és nem is volt több seggmosás.

Azért van még pár rémálom sztorim. Az egyik a macskabudi használata, jobban mondva nem használata. Olikának nem volt elég, hogy naponta pucoltam a budit, majd minden egyes használat után, aztán már minden nap kicseréltem az egész almot, és kipróbáltam 3 különböző féle almot. Jelzem kiscicáknál kevesebb opció van, mert nem szabad csomósodóst venni nekik, nehogy megegyék. Bár mondjuk nem tudom melyik macska annyira hülye, hogy az almot csirkének nézi. Végül mindegy, milyen típusú és mennyire tiszta volt az alom, Olika valahogy a sötétszürke padlószőnyeget részesítette előnyben. A szoba sarkaiban, mert azért a 'privacy' fontos. Kaparással kezdődik a folyamat, úgyhogy ha már hallottam a kapargálást, ugrottam is ki az ágyból az éjszaka kellős közepén, felkaptam cicót, ráraktam a budira, hogy tanulja már meg hol a helye. A macska amúgy nem hülye, nagyon is jól tudta, mit szabad és mit nem, de csakazértis szivatott. Ez ment pár hétig, napjaim jó része szőnyegmosással telt, amíg egy napon megtörtént a csoda. Konkrétan kiengedtem a szigorúan benti cicát a kertbe. Attól a naptól kezdve nincs macskabudi és nincs szőnyegre vizelés! A benti cicából szabad macska lett, aki akkor megy ki-be, amikor kedve támad.

De ennek a ki-be járkálásnak is megvoltak ám a következményei. Először is, hetekig tartott, mire megtanulta használni a macskaajtót, addig ment a nyávogás az ajtó előtt. Éjjel is, ötször. Mivel én vagyok a macskapásztor, pont olyanok voltak az éjszakáim, mintha csecsemőhöz kéne felkelni állandóan. Végre sikerült megtanulnia a macskaajtó használatát, ekkor viszont újabb probléma ütötte fel fejét: az idegen macska a házban! Horror. Hajnali 2-kor arra kelek, hogy Oli ül a hálószoba ajtóban és fúj. Merthogy a nyomorult szomszéd macska bent van a házban és pofátlanul kiüríti Oli tányérját. A macskát hiába ijesztettem el, minden éjszaka jött újra és újra. Ha bezárom a macskaajtót, akkor Oli nyávog hogy engedjem ki-be, ha nyitva hagyom neki, akkor a szomszéd macs jön éjszaka. Most már értitek, miért kellett eladnunk a házat és új helyre költöznünk, ahol az első nap kihívtam az üvegest és microchipes macskaajtót szereltettünk be. 

Az új helyet Oli hamar megszokta, viszont a ház majdnem egy évig üresen állt, így aztán a szomszédság összes csodaszép tenyészmacskája ideszokott. Két sziámi, két Ragdoll és egy bengáli járt a kertünkbe eleinte. R nem tudta Olie-t megkülönböztetni a másik két Raggie-től, röhej. Pár hét alatt a macskák többsége rájött, hogy ez a telek már nem pálya, viszont az egyik gyönyörű sziámi  a mai napig otthon érzi magát nálunk. Eleinte nagy naivan azt hittem, jön játszani Olihoz, de cuki! Sajnos nem ez volt a helyzet, konkrétan terrorizálta a cicámat. Béna Oli meg nem képes magát megvédeni, úgyhogy volt egy olyan éjszakánk, amikor Oli összevérezte az egész nappalit, másnap reggel takaríthattam a crime scene-t, mint a filmekben. Na ezután megharagudtam a sziámira és a következő alkalommal, amikor támadt, rácsaptam a seggére. Azóta nem bántja Olit, azért még mindig jön, de már nem verekszik. 

Az előző házban bolha problémánk is volt, mert az állatorvos azt mondta, hogy ő majd beadja a következő adagot, de a bolhák nem várták ki a határidőt. Mire ez nekem leesett, a bolhák elszaporodtak a házban és szétcsípték a nagyfiam lábát, aki konkrétan úgy nézett ki, mintha valami szörnyű, középkori, gennyes kiütéses betegsége lenne, mivel mindenre hiperérzékeny. A bolhákat végül a régi házban hagytuk, szóval ezeket is megörökölték az új lakók, akiket sajnáltam volna, ha nem viselkedtek volna olyan bunkón a költözésnél. Igy viszont nincs semmi gond a lelkiismeretemmel.

A történet végére hagytam a legmegrázóbbakat. A Ragdoll nem vadászik. Ezt írja minden egyes macskakönyv és netes oldal. Oli természetesen ezt sem olvasta. Az első eset vendégek előtt zajlott, nagy nyugiban sütizgettünk, amikor a macska büszkén bevonult és lerakott egy óriási madarat az asztal mellé. R sikítva felugrott, én meg a totál megrökönyödés, undor és csodálat között valahol félúton, megdícsértem a cicát és elvettem tőle a madarat. Ezt a következő 6 hét alatt követte még három további madár, egy egér, két grillkolbász, számtalan gyík és kabóca. A második madár amúgy egy galamb volt, és sajnos azt nem én vettem észre, hanem R, merthogy Oliver a férjem Krishna oltára elé helyezte el a tetemet. Ezután némi nyomás alatt álltam, hogy ajándékozzam el a gyilkos vadállatot, aki megszegte a legalapvetőbb hindu törvényt. Az utolsó két madarat sikerült élve kiszednem Oli szájából, és elengedtem őket, kissé megtépázva, de vissza tudtak menekülni az erdőbe. A kabócák pedig okoztak jó pár álmatlan éjszakát, de mostanra lecsillapodtak a kedélyek, lehet azért, mert közeleg az ősz és már nincs annyi belőlük. Amúgy nem tudom, hallottatok-e kabócát egymagában a szobában, más, mint a fákon tömegesen, iszonyatosan kattog, és elég randa is szegény. Bár a kisfiam szerint csodálatos rovar, de erről majd az iskolás beszámolómban írok.

Itt van néhány kép a macskáról, az Instagram oldalát (chirpyoliver) kissé hanyagolom egy ideje, csakúgy mint a sajátomat, de talán egyszer még visszatérek rá.

Májusi update: számtalan újabb kisegér került terítékre a nappaliban, ezeket élő egerek követték, akik nagy többségét sikeresen visszatelepítettem az erdőbe, de olyan is volt, akit 5 perc után visszahozott a macska holtan, mindez természetesen hajnali 2-kor. Aztán egy szép napon, az udvaron találtam egy kinyuvadt patkányt, nagyon bíztam benne, hogy ennyiben maradunk, de sajnos nem. Rá egy hétre arra keltem, hogy cicukám az ágyam mellett morog. Remegő kézzel kapcsoltam fel a villanyt, és a félelmem bebizonyosodott: ezúttal egy élő, 20 centis (plusz farok) patkány nézett velem szembe. Ollie alig bírta el, csak vonszolta a szájában és nem bírta kinyírni. Nem tudtam, minek drukkoljak: hogy szegény patkány gyorsan kimúljon és feltakaríthassam a vérfürdő nyomait, vagy hogy valahogy élve megmeneküljön a dög, de hogyan? Végül cicát letereltem a lépcsőn, próbáltam őket a bejárati ajtón kiküldeni, de marhára nem volt kedvében. Szerencsére egy jó nagy váza rájuk dőlt, amitől Ollie megijedt, elengedte a patkányt, én meg gyorsan felkaptam a farkánál és kivittem az erdőbe három Miatyánk közben, hogy nehogy megharapjon és elkapjak valami veszettséget vagy leprát.

Ez még csak egy kisegér...

Ez már Ratatouille:

Minden oké az új pecóban

December közepén beköltöztünk az új házba, amit minden porcikámmal imádok, egy percig sem siránkoztam a régi kis villánk miatt. Talán az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a lombos fákkal övezett utcák, de nem panaszkodhatom az új helyre sem, mert bár az utcánkban kevesebb a fa és sokkal nagyvárosiasabb a légkör, a kertünkből közvetlen hozzáférésünk van a ház mögötti kis erdős tisztáshoz, és a házból is minden irányban csak fákat látunk. Az új-zélandi klíma előnye, hogy ami itt nyáron zöld, az nagy eséllyel télen is zöld. Rengeteg a madár az erdő közelsége miatt, és szegények néha berepülnek a teraszra, eddig 4-et menekíettem ki, amiből kettő a gyönyörű jégmadár volt. De tudjátok mit? Annyi madaras sztorim van, hogy azokról majd külön írok. Bizony, az életemért is futottam már madár miatt! 

A ház kifizetése és a költözés nem volt probléma-mentes, de sikerült eladnunk a belvárosi kis lakást, valamint a házat, amiben laktunk. Azt a wellingtoni házat pedig, amit a piacon nem sikerült értékesítenünk, mert hirtelen a bankok megszigorították a hiteligénylés feltételeit, valamint megemelték a kamatokat, R szülei vették meg tőlünk, úgy, hogy valami csodás módon két hét alatt eladták azt a házukat, amit még 6 évvel ezelőtt mi újítottunk fel. Annó véremet adtam azért az ocsmány házért, mai napig megvan a karomon a vágás nyoma, amit egy aluminium ablakszél ejtett rajtam. Na most annak a háznak köszönhetjük, hogy sikerült kifizetnünk az új pecót. Minden egy napon zajlott, az ügyvédünk végre megdolgozott a pénzéért: a wellingtoni ház eladása, az aucklandi ház eladása és az új ház megvétele. Ja és hogy még komplikáltabb legyen, a család aki a mi aucklandi házunkat megvette, szinten azon a napont adta el a sajátját. A pénzmozgás és a hitelek törlesztése, valamint új hitel felvétele, minden belefért egy napba, ja és persze aznap költöztünk át az új házba és az új lakók is aznap költöztek át a régi házunkba. Amikor a mi költöztető cégünk hívott, hogy csúszásban vannak, akkor az új tulaj kamionja már a házunk előtt állt. Thriller dokumentumfilmet lehetett volna forgatni a szituból, én legalábbis lerágtam a körmeimet és a hajam is rendesen megőszült. Amúgy a költözéses 3 óra csúszás miatt az új tulaj perelni próbált minket, de végül letettek róla. 

Beköltözésünk hete volt az utolsó iskolahét a tanévből, illetve a nagyfiam szülinapja is akkorra esett, úgyhogy a két gyereket felraktuk a repülőre és leküldtük őket a nagyszülőkhöz Wellingtonba. Mindenki jól járt: nagymamáér már fél éve nem láthatták a srácokat a covid lockdown miatt, pont azon a héten nyitott meg Auckland határa, addig nem lehetett elhagyni a várost és ők sem jöhettek látogatóba. A srácok megaboldogak voltak, hogy egyedül repülhetnek, én meg kaptam 5 teljes napot, hogy kipakoljam a 100 dobozt és nagyjából lakhatóvá tegyem a házat, míg R dolgozott, home-office-ban természetesen, ami még mindig nagyban tart.

Karácsonyra pedig megjöttek nagyszülők a fiúkkal, rá néhány napra meg sógoromék a két pici lányukkal. Na erről mi a véleményetek? Tíz ember az új házban, félig dobozok közt, karácsonykor két héten át. Erős az idegzetem és betároztam migrén gyógyszert. Megint volt krisnás házavatónk, de most kemény voltam, megmondtam anyósnak, hogy limited edition lesz, és kizárólag ismerős jöhet, nem úgy, mint az előző házban, egy rakat idegen, akik hülyeségeket beszéltek. Egy nagyon kedves család jött, január 1-jén kiültünk a teraszra és felébresztettük az összes másnapos szomszédot a hangos Hare Krishna kántálással. 

Miután kiürült a ház, hetekig ablakokat pucoltam, kis zsiros kézlenyomatokat, ugyanis a ház kábé úgy néz ki, hogy van pár külső betonfal, a maradék 90 százalék pedig padlótól plafonig üveg, a lépcsőházakban és teraszon is üvegkorlát. Nem viccelek, még a fürdőszobánk külső fala is üveg, pár hét elteltével esett le, hogy este a pucér sziluettünkben simán gyönyörködhetnek a szomszédok. Hát egészségükre! Jövő héten leszek 40, mostanra értem el azt a szintet, hogy nem semmi nem ciki, gyönyörködjön bennem, akinek nincs jobb dolga. 😜

Mit kell még tudni a házról? Nem mai gyerek, 2006-ban épült (oké, az előző házunk 110 éves volt), viszont az építész vizionárus volt, mert még most is elég menő. Mint már korábban biztos írtam, Új Zéland kábé 30 évvel le van maradva a nyugati világ mögött. Falba épített budit eddig esküszöm csak képeken láttam itt, ennek ellenére a nálunk az van. A lámpákra a mai napig nem jöttünk rá, annyi kacsoló van szerte a házban és annyi elrejtett lámpa kint a bokrok közt, hogy fogalmunk sincs, mi mit kapcsolgat, illetve hogy mi napelemes. Végre van spejzunk is, ami inkább konyha a konyha mögött, mert lehet benne mosogatni, főzni, itt van a hűtő és minden egyéb háztartási gép. A mosókonyhám pedig akkora, mint a pesti garzonlakásunk és a falba van integrálva van a vasalódeszka. Mondjuk covid barátunknak és a home office-nak hála már 8 hónapja nem vasaltam.

Azért lehet ám költeni a házra egy vagyont, ha nagyon akarjuk, márpedig mi szeretünk értéket teremteni: a 100 nm-es nappali tetejét be szeretnénk ültetni zöld tetőnek, így a hálószobai kilátás az erdőre még egy fokkal zöldebb lenne. A kertbe medencét tervezünk, a média szobát pedig átalakítjuk egy kis apartmanná, hogy anyósék jól érezzék magunkat nálunk. Bár biztosan megértetek, ha azt mondom, ez a legutolsó a prioritás listámon. R nem ért velem egyet. Mindenesetre egyelőre nem kell aggódunk a felújítás miatt, mert szépen feléltük tartalékainkat és előre elköltöttük R fizetését a következő pár évtizedre, de ha netán véget ér az ukrán háború és sikerül kiszednem a pénzem a magyarországi házunk eladásával, akkor nekiesünk.

Itt egy kép a nappali szintjéről, csak hogy lássátok miről beszélek, amikor azt mondom, hogy lélegzetelállító a zöld háttér az üvegablakokon keresztül. A nappali és terasz bútorokat csak most rendeltük meg, úgyhogy kissé üres a pecó, de legalább könnyű felmosni.

Ps. Ezt még leírom, mert elfelejteném idővel, pedig érdekes. Amikor novemberben csodában bíztunk, hogy valahogy megoldódik a ház adás-vétel, R hirtelen nagyon vallásos lett, rengeteget imádkozott Krishnához. A belvárosi kis lakásunkat március óta próbáltuk eladni, és egyetlen érdeklődő sem volt, egészen novemberig, amikor egy indiai csóka felhívott, megnézte és megvette! A srác Lamborghini-vel jár és a neve Krishna. Anyósomék szar háza, tudjátok, ami véremet ontotta és olyan ocsmány, hogy azt hittük senkinek sem fog kelleni, az elmúlt három évben háromszor dobtuk piacra és minden alkalommal vissza kellett vonni pár hónap után, mert tényleg senkinek nem kell egy ilyen randa monstrum. Novemberben hirtelen valaki megnézte és azonnal tett egy olyan árajánlatot, amitől még az ingatlanközvetítő álla is leesett. Természetesen anyósomék örömmel adták el (hogy aztán nekünk segíteni tudjanak és meg tudják venni a miénket). Na lehet tippelni, hogy hívták ezt a vevőt. Na????

Krishna!