Jó nagy kupac kakában vagyunk! Konkrétan július eleje óta nem alszunk békésen és a nappalaink is számolgatással telnek. Hülyeséget csináltunk, és úgy tűnik a csillagok is összefogtak ellenünk, nehogy véletlenül kikecmeregjünk ebből a gödörből.
Elmesélem mi történt, de kell hozzá némi kerítő sztori.
R annó Dohában szupersztár volt, minden projektje vastapssal végződött, minden teljesítmény értékelésén csillagos ötössel ment át, a sejkek kis kedvence lett és szépen szedte fel a bónuszokat. Természetesen heti 7 napot és napi 18 órát dolgozott, szóval nem csak a szexi borostája miatt kedvelték az arabok. Ugrás pár hónapot Új-Zélandon, itt is ugyanennyi energiát ölt a munkájába és megreformálta az egész részlegét, de az áprilisi teljesítmény értékelésen mit kapott? Örüljön, hogy nem rúgták még ki, kap még egy esélyt, hogy egy coach segítségével változtasson a munkastílusán, és persze gyorsan felejtse el az idei bónuszt.
Utólag kiderült, mi volt mindennek az oka, nem megyek részletekbe, a lényeg, hogy az egyik főnök megijedt, hogy R megtalálja a szerződésekben, hogy millió dollárokkal van a zsebük lezsírozva és saját cégeiknek osztogatnak megbízásokat, és ez a pasas szépen hátba támadta R-t, és lejáratta a vezetőség előtt.
El tudjátok képzelni, milyen jó hangulat volt itthon, amikor a HR és a nagyfőnök nekiment szegény férjemnek, fogalmazzunk úgy, hogy egy darabig nem szívesen járt be dolgozni. Egész véletlenül pont ebben az időszakban megtalálta egy fejvadász Dubajból és nem tartott sokáig, hogy R-t rábeszélje egy interjúra egy bahrein-i pozira. R-ről azért tudni illik, hogy imád interjúzni, gyakran csak poénból jelentkezik pozikra, hogy előadhassa magát és lássa, mennyire értékelik a munkaerő piacon. Kicsit kattant, na, de ezért (is) szeretjük. Természetesen a bahrein-i interjúk remekül sikerültek, olyannyira, hogy fel is ajánlották neki a pozit, de hosszas számolgatás után nem fogadtuk el. R többet kért, de annyit nem tudtak adni, mert az a szint már a CFO fizuja lett volna. Megköszöntük és békésen elváltunk egymástól. Ugyanebben az időszakban a katari főnökök is megkeresték és szintén felajánlottak neki egy pozit, de ezt is lemondtuk, ugyanis valami hihetetlen módon minden számolgatásunk azt eredményezte, hogy túl jó az itthoni fizetés és évi százezer dollár különbségért egyszerűen nem éri meg visszacuccolni a sivatagba. Nektek mennyit érne a friss levegő és a gyönyörű, zöld terészet? Naugye. Augusztusban a bahrein-i csapat újra megkereste R-t és felajánlottak neki részvényeket, hátha ezzel meg tudják győzni, hogy elvállalja a pozit. 24 órányi gondolkodási időt kértünk, és végül újra nemet mondtunk, ugyanis eddigre már nyakig benne voltunk az ingatlanos bonyodalmainkban. Az történt ugyanis, hogy...
Az interjúzós idővel párhuzamosan unalmunkban (ugyanis tél közepe volt, hideg és borongós idő) visszatértünk a régi jó kis szórakozásunkhoz: ingatlanokat nézegettünk a neten. Hogy, hogy nem, találtunk egy szuper házikót Auckland északi partján egy tó partján, kis erdő mellett, teniszpályákra és vízre néző ablakokkal, pálmafákkal és medencével. Elmentünk megnézni, beleszerettünk 10 másodperc alatt és tettünk rá egy ajánlatot. Mindezt mondjuk úgy, hogy nem volt egy fillér sem a bankszámlánkon, szokás szerint. Ment is az ártárgyalás három napon át, már képzeletben beköltöztünk, sulit választottunk a gyerekeknek, satöbbi, mire hív az ügynök, hogy bocsi, de egy pár az előbb megnézte a házat és megvette. Na ne tudjátok meg milyen bőgés volt. Én is meg a srácok is. R nagyon rosszul érezte magát, mert azt hitte, az ő elhúzott tárgyalása miatt vesztettük el a házat, nagyon próbált minket megvígasztalni. Még ugyanezen a hétvégén talált egy másik, jóval drágább ingatlant és elmentünk megnézni. Ez a város központjában van, pár percre a tengerparttól és a belvárostól gyalog, egy közkedvelt turista utca mellett, két kis erdő közé ékelve. A ház fenomenális, szuper modern, hatalmas, teljesen nyitott, falak és ajtók nélkül, konkrétan némi betonból és rengeteg üvegből áll az egész. Mondanom sem kell, hogy még aznap aláírtuk az adásvételit, abban bizva, hogy hitelekkel megoldjuk. Kifizettünk 300 ezer dollár foglalót (továbbra sem volt egy vasunk sem, szóval ehhez mindenféle trükkökkel hiteleket vettünk fel), és nekiláttunk agyalni, hogyan tudjuk október 28-án kifizetni a maradék 95%-ot. Erre jött a jó kis Delta barátunk és lezárt az egész ország pár hétre, Auckland azóta is zárva van. Úgy gondoltuk, hogy ha eladjuk az egyik wellingtoni házunkat plusz az aucklandi-t, amiben lakunk, némi hitellel meg tudjuk oldani a dolgot. Amikor Wellington kijött a lockdown-ból, a házunkat gyorsan felújítottuk és meghirdettük, de nem sikerült eladni az aukción, mert mindössze egy vevő jelent meg. A csodaszép kis viktoriánus villa azóta is a piacon van. Ma az aucklandi házunknak is megvolt az aukciója, szintén sikertelenül. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy két hétre ki kellett költöznünk egy Airbnb-be, mert a Covid helyzet miatt nincsenek ingatlanos nyílt napok (open homes) és csak így lehetett piacra vinni, szigorú szabályoknak eleget téve. Nem sok olyan Airbnb van errefelé, ahova macskát is lehet vinni, így aztán egy olyan pecóban kötöttünk ki, ami a vasútállomás mellett van, és minden egyes vonat elhaladtakor megrázkódik az épület. A cicus miatt (merthogy ezt a nyomorult állatot éjjelente babusgatni kell, különben nyávog és mindenkit felébreszt) nekem a garázs melletti szoba jutott, életem leghosszabb két hete volt ez.
A helyzet tehát elég siralmas, bár az új házunk tulajdonosa kitolta a fizetési határidőnket december közepéig, addig valahogy el kell adnunk mindkét házat bizonyos áron, hogy a banki hitellel együtt elég legyen. Máskülönben elveszítjük a foglalót.
Bréking nyúz: az aucklandi házat az aukció után pár órával eladtuk, és bár a tavalyi vételárhoz képest kerestünk rajta több, mint félmillió dollárt, így is a jelenlegi piaci értéke alatt kelt el. Nem annyira forró a piac, mint amit a sajtó nyomat. A vevőnk ugyanolyan helyzetben van, mint mi vagyunk, most ők is gyorsan piacra rakják a házukat és december közepéig el kell hogy adják. Ördögi kör. Azért mi továbbra is bízunk a csodákban és ha a wellingtoni házat sikerül eladni, akkor még az is lehet, hogy a karácsonyt már az új házban ünnepeljük. Vagy a híd alatt, ez a két opció van. Drukkoljatok!
