Vödör a fejemen

Leírom a nyűgöm, hátha valakinek pont ilyen baja van és hasznára válik az infó. Sokáig azt hittem, ez egy teljesen normális jelenség és mindenki tapasztalja. Aztán az utóbbi időben annyira gyakran jött rám és olyan brutálisan idegesítővé vált, hogy rákerestem a neten, mi a franc is ez. Igy jöttem rá, hogy nem, ezt nem mindenki éli át, csak néhány hozzám hasonló lúzer. Én viszont szinte minden nap. Főleg, amikor bevásárló központokban mászkálok órákon át, vagy reggelente, amikor a srácokat suliba viszem. De miről is beszélek?

A saját testem belső hangjait, mint például légzés, szívverés és persze a saját beszédem hallom a fejemben, mintha egy vödröt húztak volna rá, ez viccesnek hangzik és jelentéktelennek, de rohadt idegesítő tud ám lenni és tényleg csak az érti meg, aki már átélte. A hiba okát a fülkürtben kell keresni. Magyar cikket nem találtam, így megpróbálom az angolul összeszedett infót értelmesen leírni. Angolul ez a rendellenesség Patulous Eustachian tube név alatt fut. Arról van szó, hogy a fülkürt, aminek alapesetben zárva kéne lennie, nyitva marad átmenetileg és a így a testünk által generált hangok közvetlenül a füldobon rezegnek, ami miatt aztán ezt frankón halljuk is. Mivel ilyenkor magamat sokkal hangosabbnak hallom, lehalkítom a beszédem, így aztán senki nem érti mit mondok. Aki nem élt még át ilyet, csak képzeld el, milyen lehet amikor beszélnél, de ordítasz a fejedben közben, és még a nyelésed, szívdobogásod és a légzésed is hallod egy időben. Közben úgy érzed, mintha be lenne dugulva a füled és a repülőn vagy liftben alkalmazott fogásokkal kidugíthatnád, de sajnos ezek a trükkök itt nem válnak be. Szóval nincs mit tenni, csak várni hogy előbb-utóbb csak elmúlik. Nálam kajálás és alvás szokott segíteni, más nem nagyon. Aztán másnap reggel kezdődik elölről.

A neten fellelhető infók szerint ez a rendellenesség leginkább fogyókúrázókat érinthet, valamint azokat, akik túlzásba viszik a sportolást, ugyanis zsírszövetek tartják csukva a fülkürtöt, és ha ezek összemennek, akkor nem tud csukva maradni. Rám egyik sem illik, de olvastam azt is, hogy a reggeli kávét is fel kéne adnom a probléma megoldása érdekében. Na bakker, hát mostanában elég sok mindenről le kellett már mondanom - kiderült ugyanis, hogy glutén érzékeny vagyok, ami nálam nem gyomorpanaszokban, hanem borzalmasan viszkető kiütésben jelent meg már évek óta, de csak most sikerült rájönni az okára -, szóval arról a napi egy darab kávéról nehogyár le kelljen mondanom! Arról nem is beszélve, hogy bizony akkor is előjön nálam ez a cucc, ha kihagyom a kávét. Még van egy orvosi beavatkozás is, amivel segíteni lehet ezen a nyitott fülkürt problémán, de a rizikója nagyobb, mint a segítsége, így nem javasolt.

Hát nem sok vígasz, csak annyit tudok mondani a hasonló problémával küzdő sorstársaknak, hogy nem vagy egyedül és lehetne ennél sokkal rosszabb is (pl. ha úgy viszketnél egy falat kenyér elfogyasztása után, hogy legszívesebben kibújnál a bőrödből..).

Uj Zeland, uj haz

Visszatértünk Wellingtonból, már csaknem két hete, de eddig tartott a zombi átállásunk. Na jó, odafele sokkal durvább a jetlag, visszafele csak a srácok miatt ilyen nehéz, mert ugye ha ők fent vannak éjjel 2-től, akkor én is.

Csak két hétre mentünk, utazással együtt, ami kész önkínzás, mert az első hét elment alvással, meg állandó kórházba rohangálással, aztán mire élvezni kezdhettük volna a nyaralást, már indultunk is vissza. Ja, a nyaralás kifejezés kissé túlzás, ha azt vesszük, hogy odalent volt úgy 15 fok, és második napunkon vettünk négy télikabátot.

Nade a lényeg, hogy miért is mentünk. Már január óta rajta vagyunk a házprojekten, mert az volt a tervünk - tudjátok, nekünk mindig van tervünk, A, B es C verzió és képtelenek vagyunk egy percig is úgy létezni, hogy na akkor most csak fókuszáljunk a jelenre és lesz ami lesz.. - hogy két év múlva letelepszünk Wellingtonban, hogy a srácok kiwi gyerekekként nőhessenek fel. Hogy miért pont az esős, délisarki szeles, retro Wellingtonban, ahol csak a kormánynak lehet dolgozni és még nemzetközi reptere sincs, ahelyett, hogy mennénk inkább Auckland-be, ami mindennek az ellentéte? Hát ennek annyi az oka, hogy R családja ott él és szülei öregkorára R a közelükben szeretne lenni. Ja meg persze az, hogy míg Wellingtonban 1 millió zélandi dollárért lehet házat venni, addig Auckland-ban 3 alatt max egy lebontandó garázst találsz.

Annak ellenére, hogy mindig vannak terveink, ezek meglehetősen képlékenyek és mindig az adott szituáció szerint változnak, mert mindketten elég alkalmazkodóképesek vagyunk, ahogy azt már bizonyára sejtitek, ha olvassátok a blogom. Például tegnapelőtt megint jött egy váratlan hívás Ománból, hogy mennünk kéne 1-2 évre, én csak annyit mondtam, szólj, mikorra van a repjegy, mert előtte még betennék egy adag mosást.

Már január óta erős figyelemmel kísértük a wellingtoni lakáspiac alakulását, ami odáig fajult, hogy minden egyes eladandó és időközben eladott ingatlant ismerek, az utcákat, a szomszédokat, árakat, helyi problémákat. Elképzelhetőnek tartom, hogy majdan ezzel foglalkozzak, ha már ennyi energiát belefeccöltem. Meg hát az ingatlanügynökök arrafelé is pénzéhes vércsék, akikkel legjobb nem felvenni a versenyt, hanem inkább közéjük állni és velük együtt fejni a pénzes külföldi tehenet.

Két évvel ezelőtt már írtam a különböző eladási technikákról, így erre most nem térek ki részletesen, viszont azóta a piac annyit változott Wellingtonban, hogy míg annó szinte minden ingatlan tenderrel vagy ártárgyalás útján kelt el, most végre találkoztunk árveréssel is. Nagyon izgi volt!

Jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy a jó ingatlanokat tenderrel hirdetik és három hét alatt elkelnek, a piaci ár fölött kábé 20 százalékkal. A problémás ingatlanok eredménytelen tender után ártárgyalásra kerülnek, de ezeknek már befellegzett, és max piaci áron lehet tőlük megszabadulni. Aukciót Wellingtonban a trükkös ingatlanügynökök alkalmaznak, azt az illúziót próbálván kelteni, hogy az ingatlan a vevő számára jó áron megkaparintható, a valóságban azonban ezzel nagyon kell vigyázni. Leírom a mi példánkat.

Anyósomék házától 50 méterre árverésre került egy ház. Szuper helyszín, gyönyörű nagy, felújított, szép telekkel rendelkező családi ház, amit már el is képzeltünk magunknak. Ismervén a környező árakat, nagyjából betájoltuk magunkat, beszereztük a banki hitelre a jóváhagyást és adott napon hajnali kettőkor, pizsiben a dohai kanapénkról izgatottan lestük Facetime-on keresztül az akciót. A piaci ár 790 ezer volt, a bank szerint 960 ezret ért, mi 940-re limitáltuk a licitünket. Az árverés a ház kertjében zajlott és uszkve 15 család vett rajta részt. Anyósom kommentált hindiül nekünk, míg após tartotta fel a táblát a licitjeinkkel. Gyanús volt, hogy rajtunk kívül csak egy másik indiai család licitált, az összes többi familia csak szórakozásként volt jelen, vagy már az indító 700 ezres licit túl sok volt a kiwi családoknak. Lényeg a lényeg, mi 940-nél kiszálltunk és csak a másik indiai csajszi maradt versenyben, amit úgy értelmezne a logikusan gondolkodó ember, hogy övék a ház mondjuk 942 ezerért. De nem ez történt, hanem az aukciós mester elkezdett az eladó nevében licitálni a vevő ellen. Nem hittem a fülemnek, fellicitálta saját magát 1millióra. Ekkor az indiai hölgy kiszállt. Egy kis susmus, aztán megkérdeztek minket, hogy visszaszállunk-e a versenybe, és végül gratuláltak a nőnek, hogy övé a ház, egymilláért, mindenki tapsolt és szépen hazament. Igy jár az ember, ha nem tájékozódik előre, kicsit sajnáltam őket, de örültem magunknak. Ez egy tipikus ügynöki trükk, pláne hogy ez a ház az egyik legmenőbb helyi ingatlanügynöké volt és a kollégája adta el. Ha az indiai hölgy 942-nél kiszállt volna, annyiért kapta volna meg a házat. Az eladó ugyanis nem rakta volna vissza a piacra az ingatlant ártárgyalásra, pláne hogy így is jóóóóóval a piaci értéke fölé mentünk.

Ezen kívül még itthonról elbuktunk egy másik aukciót, valamint egy tendert és egy ártárgyalást. A tendert magát megnyertük, de másnap a polgármesteri hivatal felkeresésekor kiderült, hogy komoly probléma volt az adott telekkel, amit elhallgatott az eladó: minden nagy esőzéskor (tehát kábé havi rendszerességgel) az adott ház előtt gyűlt össze a környező három utca összes csapadéka, így megközelíthetetlenné téve az ingatlant. Ekkor az eladó levitte az árat elég szépen, de mi inkább megköszöntük és tovább álltunk. Az ártárgyalás meg egy olyan ingatlan volt, amit nem tudtak eladni tenderen, de mivel mi nagyon alacsony árat ajánlottunk, elküldtek a francba.

Hát ezek után történt, hogy megérkeztünk Wellingtonba reggel 10-kor 17 óra egyhuzamban repülés (pillanatnyilag ez a világ leghosszabb repülőútja) plusz egy helyi egyórácskás repülés után, lepakoltuk a srácokat a nagyszülőknél és már mentünk is megnézni azt az álomházat, amit kinéztem magamnak és másnap volt a tendere. 120 éves faház, igazi mesebeli viktoriánus villa, óriási belmagassággal, gyönyörű kandallóval, gombócra nyírt bokrokkal és egy fekete egyiptomi maú-val, aki mindenhova követett minket, gondolhatjátok, hogy egyből belezúgtam a kéglibe és bociszemekkel kérleltem R-t, hogy kérjünk a banktól még több lóvét és tegyünk rá ajánlatot. Na, csakhogy el tudjátok képzelni, ez volt a viskó (bocsi a képminőségért, nem tudom, miért így jelenik meg a laptopon):

 Asszem R-t is megérintette valami, amikor ott jártunk, mert másnap reggel elvitt magával egy építészt, aki biztosított minket afelől, hogy még 100 évig állni fog a ház, aztán beszereztük az okét a banktól és 13 óra 59 perckor remegő kezekkel bedobtuk az ajánlatunkat a tenderes dobozba. A határidő 2 óra volt és a miénken kívül mindössze 2 másik boríték volt benne. Vicces, hogy sok szerencsét kívánnak, amikor bedobod, és tényleg úgy érzed, mintha lottósorsoláson vennél részt, annak ellenére, hogy most tettél egy 1.1 millió dolláros árajánlatot, ami rabszolgává tesz életed végéig, már ha szerencsés vagy. Körömrágás, satöbbi, majd két óra elteltével jött a hívás az ügynöktől, hogy nem a miénk volt a legmagasabb ajánlat, de mivel nincsenek feltételeink, ezért mi nyertünk. Jeeeeeaaaaaaahh!!! Egyetlen feltételünk azért mégis volt, ami Európában alap, itt viszont nagyon fontos, hogy beletedd a szerződésbe: az ügyvéd lehívja a tulajdoni lapot és ellenőrzi, hogy jól van-e nyilvántartva az ingatlan. Nem szaporítom tovább a szót, gondolom sejtitek a sztori végét. Kiderült, hogy szépen át akartak minket verni, a ház rosszul volt bejegyezve és tudtak róla az ügynökök is és a tulaj is (aki amúgy jogász), és így végül elbuktuk ezt a házat is. Nahát ez volt az első eset, hogy sírtam egy ház miatt. Csak egy kicsit, oké?

Az ingatlanpiac közben befagyott, semmit nem találtunk, amit érdemes lett volna megnézni, de azért elmentünk pár open home-ra, ha már úgyis ott voltunk, többek között egy vadiúj házat is megnéztünk. És ekkor jött a megvilágosodás! Mindketten úgy jöttünk ki ebből a házból, hogy basszus nekünk új ház kell! A 10 évnél fiatalabb házak nem csak melegek télen, de földrengésbiztosak is. Ez Wellingtonban nem mellékes, miután a Tűzgyűrű törésvonalán fekszik. Ugyanannyit kért érte a tulaj, mint amit a 120 évesért fizettünk volna és azon nyomban meg is vettük volna, de természetesen ezzel is volt egy aprócska gond: a kocsibeállót úgy alakították ki, hogy terepjáróval képtelenség bekanyarodni, és a szuper modern fűtött duplagarázsba maximum két közepes méretű kocsi tud emiatt beállni. Viszont felhívtuk a ház építőjét, akik biztosítottak afelől, hogy simán replikálják nekünk a kéglit saját telkünkön. 

Hát így alakult, hogy visszatértünk ahhoz az ingatlanhoz, amire már Dohából tettünk ajánlatot, de annó nem fogadták el. Most tettünk egy újabbat, aztán még egyet és még egyet. Elmentünk megnézni személyesen is, úgy háromszor. Rohadtul idegesítő volt a tudat, hogy az eladó nem hajlandó egy centet sem engedni az árból, aki ismeri R-t, az tudja, hogy képtelen még egy liter tejet is venni eredeti áron. Én mondtam is, hogy ilyen arrogáns emberektől nem is akarok venni semmit, de R valahogy úgy érezte, hogy nem jöhetünk haza szerződés nélkül. Igy aztán indulás előtti este 8-kor még egy utolsó utáni próbát tettünk, a kért 870 ezer helyett 865 ezret írtunk a papírkára, amin eddigre már volt 5 áthúzott ár. Ha erre is nemet mondanak, akkor nem normálisak. Nos, nem normálisak. De az ügynökünk annyira megunt minket, hogy lemondott 5000 dollárról az ügynöki díjából, csak hogy végre eladja ezt a szaros házat!

Tessék, itt egy kép erről a házról, ez az egyetlen dolog, ami tetszik benne:

Egyelőre az a terv, hogy amint sikerül megszabadulnunk a hiteltől, kiadjuk (addig ugyanis a bank nem engedi, mert már van másik hitelünk náluk), aztán ha lelépünk Katarból, akkor ezt lebontjuk és a kert végében felhúzzuk az új házat. Apropó, a luxemburgi házunk eladó, ha valakit érdekel, szóljon :)

Ujra itt a Ramadan

Ez immár a harmadik Ramadánunk, hogy repül az idő! Én újra megpróbáltam betartani a böjtöt legalább egy napig, és újra keservesen elbuktam, úgy 4 óra elteltével. Lehet, hogy ha télre esik majd, akkor képes leszek megtartóztatni magam, de egyelőre nem bírom ki víz nélkül, még a légkondis lakásban sem.

Természetesen már nagyon jól tudjuk a nem muszlimokra is vonatkozó szigorú szabályokat, és ezeket be is tartom (pl. az autóban sem hallgatok most zenét, ami nem nehéz, mert a rádiókból ilyenkor úgyis csak az imák szólnak 24 órában), de R ma nagyon rossz fiú volt (vagy csak éhes), és a kocsiban próbált elbújva bekapni egy falat kenyeret, a helyzet abszurditását meg kellett örökítenem:

Amúgy idén újra rá kellett jönnünk, hogy a Ramadán a legjobb időszak az itteni expatok számára: a munkaidő egy teljes hónapon át napi 5 óra, tehát R ebédre már itthon is van, aztán megyünk a strandra, ahol csak elvétve kóborol ilyenkor néhány külföldi turista, az arabok mind otthon pihennek, az utak üresek, a bevásárlóközpontok délután bezárnak és csak este nyitnak újra, teljes nyugalom van mindenfelé... Mire pedig este felélénkülnek a helyiek az Iftar után, mi már ágyban vagyunk. Amint pedig vége lesz, már megyünk is Magyarországra, juhéj!