Időjárás és hasznos öltözködési tanácsok

 2015 tavasza óta nem volt szerencsém európai télhez vagy őszhöz, a dohai 20 fokos januárokról sem panaszkodnék különösebben, bár tényleg előfordult, hogy zárt cipőt kellett húznom a lábamra, ami amúgy olyan szinten hozzászokott a papucsviseléshez, hogy már semmilyen női cipőt nem bírok magamon elviselni, max sportcipőt, ha nagyon muszáj. A megszámolhatatlan őszi kabátkáimat és sálaimat most végre előszedhettem a hat évvel ezelőtt bepakolt bőröndből, pedig azt mondják, itt nyár van.

Auckland különösen kegyes és meleg éghajlattal bír Új Zéland átlaghőmérsékletéhez képest, itt például mindig 5 fokkal melegebb van, mint Wellingtonban, Wellingtonban pedig 5 fokkal melegebb van, mint odalent Queestown-ban. Korábban már felmerült, hogy majd egyszer Wellingtonban fogunk élni R családja közelében, de valahogy mindig tartottam az ottani brutál szeles, esős, szomorkás időjárástól, ami a luxemburgihoz hasonlít, csak szelesebb. Emiatt aztán most elég boldog vagyok, hogy Auckland-ben kötöttünk ki. (Az már csak mellékes pluszpont, hogy anyósoméktól 650 kilóméter választ így el, annak ellenére, hogy ez a távolság nem akadályozza meg őket abban, hogy napi szinten az idegeimen táncoljanak.)

Itt nincs értelme az időjárás előrejelzést nézegetni. Dohában előrejelezték hogy mondjuk egész nap 45 fok van és napsütés három hónapon keresztül, minden napra ugyanúgy, és úgy is volt. Itt fél óránként változik a klíma, pillanatok alatt elered az eső, aztán kisüt a nap, majd újra esik, újra süt, és ez váltakozik egész nap, minden nap. Szeretném átfesteni a kerti bútorunkat már másfél hónapja, de nem találtam olyan két napos időszakot, amikor ne esne eső. Persze nincs semmi gond ezzel, a gyerekek imádják, a növények és a fű csodás zöldek annak ellenére, hogy május óta vízhasználati korlátozás van a városban, és tilos locsolni. Zuhanyozni is csak négy percig szabad, úgyhogy a férjem másfél órás zuhanyzásaival szerintem mi hamarosan börtönben fogunk kikötni.

Naponta átlagban hatszor öltözöm át, úgy változik a hőmérséklet kint és bent a házban - ezeknek a 120 éves fa villáknak olyan remek a szigetelése, hogy pont annyi fok van bent, mint odakint. Praktikus, nem?

A suliba gyalog járok a fiúkkal, ez egy 20 perces kis séta, és az első pár hétben sikeresen eláztam, aztán mondtam férjemnek, hogy vagy egy esőkabátot vegyen nekem hirtelen, vagy pedig egy kocsit. Nahát erre kaptam egy esőkabátot. Túlzás nélkül 700 dollár körül vesztegetik őket, szóval lehet, hogy a kocsi jobban megérte volna. Megvettem a baromi unalmas fekete dzsekit, és még aznap teszteltem is, ugyanis ahogy kiléptem a kapun, iszonyat eső zúdult le, olyan, amikor nem látsz magad elé 3 méternél tovább. Mire leértem az utca aljába, bokáig gázoltam a hömpölygő vízben, a cipőmben cuppogott a zoknis lábam, a farmernadrág megszívta magát vízzel és alig bírtam emelgetni a lábaim. De a 700 dolcsis esőkabát tökéletesen szárazon tartotta a hajam és a felsőtestem. Mire elértem az iskoláig, úgy néztem ki, mint aki most lépett ki a zuhany alól ruhában. Az udvaron szaladgáltak a gyerekek sikítozva, nevetve, mezítláb, és ezt a képet soha életemben nem fogom tudni kiverni a fejemből: egy 10 éves forma srác egy óriási pocsolyában hason fekve gyorsúszásban tempózott.  Mondanom sem kell, hogy mire a fiúk osztályához értem, elállt az eső, kisütött a nap és így ők csontszárazon vigyorogva én meg csuromvizesen vonszoltam magam haza.

Másnap vettem egy gumicsizmát, az csak 20 dolcsi volt, persze mondanom sem kell, hogy egyszer sem volt a lábamon, mert azóta bezzeg csak szemerkél az eső, vagy akkor zuhog, amikor otthon vagyok. Pedig cuki, színes és madarak vannak raja.

Amikor 20 fokban kisüt a nap, iszonyatosan tud ám égetni, sokkal erősebb, mint a katari napsütés. Továbbra is itt van az ózonlyuk, ami télen, azaz augusztus és október között a legnagyobb, így aztán itt ha süt, ha nem süt a nap, mindig kötelező a naptej használata és sapka viselés a gyerekeknek. Egy csomó felnőttet is látok kalapban, kár hogy az én fejem egyből elkezd viszketni, már ha csak ránézek is egy kalapra.

Eddig összességében annyit tudok mondani, hogy én nagyon meg vagyok elégedve az itteni időjárással, viszont tartok a téltől, de erről majd jövőre tudok csak beszámolni. Addigis élvezem a friss levegőt, a flipflop-omat, amit itt jandals-nak hívnak, és komoly társadalmi jelentőséggel bír. Ha még nem láttátok, ajánlom figyelmetekbe azt a videót, amin az új-zélandi miniszterelnök üzen Ed Sheeran-nak.

https://www.youtube.com/watch?v=wRPSDuPrvKQ

 

 

 

Visszailleszkedés a társadalomba, avagy új élet Covid nélkül Új Zélandon

 Igen, tudom, rég volt, tán igaz sem volt, hogy lehúztunk két hetet a karanténban, és megfogadtam magamban, hogy ezentúl rendszeresen írom majd a blogot. Végülis a két havonta jelentkezés is valamilyen rendszer, nem?

Már nyolcadik hetünket tengetjük az új életünkben, és mindjárt itt a karácsony és suliszünet, utazások, így aztán jobbnak látom gyorsan leírni az eddig történteket, mielőtt teljesen feledésbe merülnek.

A karantén október közepén, egy pénteki hajnalon járt le. A kijutás is pont olyan komoly procedúra volt, mint a bekerülés. Előző napokban speciális engedélyt kaptunk a katonaságtól, hogy a két negatív Covid teszttel, valamint a kilépés reggelén egy végső egészségügyi felmérést követően elhagyhatjuk a szállodát egy előre meghatározott 5 perces időintervallumban. Tizenkét bőrönd, szatyor, doboz és két gyerek kijuttatása 5 perc alatt meglehetősen komoly feladat, de engem már megedzett az élet (pontosabban a mindenhonnan elkéső férjem meg a rengeteg majdnem lekésett repülőgép). R reggel 6-kor kilépett, mert haza kellett ugrania a kocsiért, neki külön időpontot adtak, és utána ő már nem jöhetett vissza a hotelba. Persze jöttek a zűrök, mert nem volt még hitelkártyánk, ami nélkül nem tudott Uber-t foglalni, a taxira meg fél órát kellett várnia, emiatt aztán a mi kilépési időintervallumunkat is el kellett tolnunk. Végre sikerült kicuccolnom a fiukkal, be a kocsiba és rohamtempóban hazafelé vettük az irányt, ugyanis a költöztető kamion már egy órája a ház előtt várt minket. Már nem emlékszem, hogy írtam-e, de nagy mázli volt elintézni, hogy pont aznap jöjjenek ki a cuccaink a kikötős karanténból, mert nagyon nem szerettem volna egy másik hotelba átköltözni.

Mikor megérkeztünk a házhoz, megkértük a pasikat, hogy várjanak még 10 percet, amíg bemegyünk körülnézni, mert most vagyunk először a házban és szeretnénk megismerkedni vele. Ez nem Németország, így aztán a költöztetők kedvesen vártak ránk. A ház gyönyörű, pont olyan, mint a képeken volt, viszont iszonyat hideg volt bent és üresen visszhangzott az egész hodály. Közben R-nek ám munkanap volt, így ő bevackolta magát az egyik szobába, a fiúk és a kidobozolás irányítása így rám maradt. Nem mellékesen a nagyobbik fiam hisztirohamban tört ki, hogy milyen szar a ház és hogy ő most azonnal visszamegy a karanténhotelba, mert ott legalább adnak enni.

A költöztetők szépen behurcolták a több, mint 160 dobozt, és felállították a bútorokat a délelőtt folyamán. A főnökük akárhányszor hozzám szólt, minden egyes alkalommal vissza kellet kérdeznem, hogy ismételje már meg, mert nem értettem. Utólag R elmagyarázta és tényleg igaza van, hogy a magasabb társadalmi réteg kiejtését simán meg tudom érteni, viszont az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezőknek sokkal erősebb az akcentusa és a szókincsük is eléggé szlenges, de azóta már egész jól megszoktam. Az egyik nagydarab maori pasas elkezdte rágcsálni a sövényünket, és mondta, hogy ez finom a nagy húsokhoz, mint kiderült babérlevél. Hát amennyi nagy húst én sütök, asszem érintetlen marad majd a kertem.

 

A nap folyamán a fiúkkal elsétáltam a faluközpontba reggelizni, aztán meg ebédelni, végül felmásztunk a kis helyi tűzhányó tetejére, és rögtön tudtuk, hogy jó helyre költöztünk. Faluközpontnak hívják, de valójában ez Auckland belváros melletti kerülete, örökzöld fákkal és pálmákkal szegélyezett utcákban álló kertes családiházas, szuper relax környezet. Itt a hét minden napján és napszakában hemzsegnek az emberek a menő éttermekben és hip kávézókban, és mintegy tíz perc alatt az ember fel tud mászni Mount Eden tetejére, ahonnan az egész várost be lehet látni.

Beköltözésünk másnapján reggel valahova siettünk, és szokás szerint ordibáltam a férjemmel az udvaron, hogy menjünk már, mert elkésünk, és épp valami olyasmit mondtam neki, hogy milyen haszontalan egy ember, amikor rám szólt, hogy forduljak meg. Nos, megfordultam és még áradt ki a számon a szitkozódás, amikor is előttem áll az egyik szomszéd csaj, két gyerkőccel és egy tortával, köszöntő képeslappal. "Welcome to the 'hood!"

Ez volt a bemutatkozásom története. A szomszédok amúgy mind rettentő kedvesek, vannak a srácainkkal egy korú gyerekek, nyugdíjas házaspárok, fiatal párok, minden ami kell. A házak nagyok és szépek, a kertek rendezettek, mindenkihez kertész jár. Csak hozzám nem, én vettem egy fűnyírót és megoldom magam a hatalmas 50 négyzetméteres kertemet. Nem túlzok, 50 négyzetméter az egész.

A férjem egóját kissé zavarja, hogy a mi házunk a legkissebb az utcában, így aztán kihívtunk egy építész céget, hogy hogyan lehetne beépíteni a tetőteret vagy a garázs tetejét, meg medencét építeni, de aztán elég hamar beláttuk, hogy még ha lenne is rá pénzünk (de nincs), akkor is jobban megéri további ingatlanokba fektetni a megtakarításunkat, mint ezzel szerencsétlenkedni. Azért egy új konyhát kapok, mert a jelenlegi elég siralmas állapotban van, rohad szét, nincs benne hűtő és mosogatógép és undorító az egész, na. A konyhán kívül még sürgősen függönyökre is szükségünk van, mert körbe minden szomszédhoz átlátunk és ők is hozzánk, ami nekem elég szokatlan, R-t meg zavarja, hogy nem járkálhat pucéran a házban, bár az egyik idős nagydarab szingli szomszéd maori tanítónéninek már volt hozzá szerencséje, nem baj, legyen neki is egy jó napja.

A beköltözés utáni hétfőn R már ment is az irodába, a srácok pedig suliba. Az iskola itt valami nagyon érdekes rendszer, úgyhogy ennek majd külön posztot szentelek. Lényeg, hogy mióta újra van napi pár gyerek- és férjmentes órám, remekül érzem magam. Azért ez a Covidos bezártság jó nagy szívás az anyukáknak a világ minden táján, úgyhogy igazán szerencsések vagyunk, hogy itt minden úgy megy, mint a vírus előtti időkben. Oké, volt egy nap, amikor bepánikolt az ország, mert találtak egy nem karantén alá eső pozitív esetet, aki bejárta Auckland-ot és aki miatt egy napra le is zárták a belvárost, de ennyi volt. Ja, és most már a buszokon kötelező a maszk viselése, de ennél több intézkedés nincs. Én a szép maszkjaimat a garázstakarításhoz hordom, mert nehogymár kárba vesszenek!

Mit írjak még? Hétvégente kirándulni járunk, szebbnél szebb közeli helyeken, bringázunk a srácokkal, vásárolgatunk, szépítem a házat, intézem az ingatlanokkal kapcsolatos ügyeket, meg persze a vízumomat. 

Néha jönnek anyósomék pár napra, mint például rögtön a beköltözésünket követő hétvégén, amikor a hinduknak valami nagyon fontos ünnepe volt (nem azért, de náluk minden hétre esik valami nagyon fontos ünnep, amikor vagy egymás lábát kell mosogatni, vagy nem szabad főzni a konyhában, vagy szirupos indiai édességet kell a partnerünk szájába tuszkolni...). Gondolhatjátok mennyire vágytam egy krisnás házszentelésre, 20 vendéggel, 10 fogásos ebédfőzéssel, amikor a 160 dobozból még úgy 120 kipakolásra várt. De túl estünk ezen is és nagyon érdekes dolgokat tudtam meg a kántálás során, mint például hogy a Himalája eldugott barlangjaiban 45ezer éves remeték imádkoznak magukat bafalazva és várják, hogy majd ha jobban mennek a világ dolgai, akkor előjönnek. Ezzel az információval kezdjen mindenki, amit akar. Mindenesetre én ezen a ponton hagytam el a nappalit, ahol a selyemsálammal letakart, rögtönzött kis szentély előtt zajlott a beszélgetés a barackszínbe öltözött kiwi hobonak tűnő tanítómester és a magával hozott indiai tanítványai között.

Folyt. Köv. Hamarosan.