Karantén napló

A reptérről egyenesen a Grand Mercure szállodába hoztak minket, útközben persze ment a találgatás, vajon hova kerülünk majd. Annyit tudtunk, hogy belváros, 25 perc a reptérről. Március óta volt időm kitanulni az itteni karantén szabályokat, emiatt aztán első sorban csak azon izgultunk, hogy nehogy buszra rakjanak és leküldjenek Hamiltonba vagy Rotoruára, vagy netán egy charter járattal a déli szigetre, Christchurch-be. 32 karantén hotel van az országban, és elsősorban Aucklandban helyezik el a hazaérkezőket, viszont ha ezek megtelnek, akkor nincs mese, menni kell lejjebb. Két nap repülőút után nem nagy kedvem lett volna még 5 órát buszozni. Ami a szállodákat illeti, van mindenféle, olyan is ahol rohad és penészes a fal, meg olyan is, ahol egy lakosztály normál körülmények között 3000 új-zélandi dollárba kerül. Hogy melyikbe osztják az embert, az csak a szerencsén múlik. Nem sok nemzetközi járat érkezik az országba, és megpróbálják az egy gépen utazókat ugyanabban a hotelban elszállásolni, hogy az esetleges vírus ne terjedjen szanaszét.

Odakint hajnalodott, mi hullafáradtak voltunk, de a helyzet varázsa elkábított bennünket, csak bámultunk ki az ablakon és vidáman konstatáltuk, hogy annak ellenére, mennyi minden közbejött az elmúlt néhány hónapban és mennyi minden megakadályozhatta volna ezt a költözést, akadályt akadály után leküzdve szépen sikerült mégiscsak célba érnünk. Néztünk hát ki az ablakon, csöndben és mindketten elképzeltük, mi vár itt ránk a következő pár évben. Bevallom, bennem egészen eddig a pontig volt valami nagyon erős érzés, hogy nem fog összejönni, pedig nem vagyok egy pesszimista alkat. De nem tudtam magam elé képzelni a helyzetet, hogy itt vagyunk Új-Zélandon az új házunkban, új munkával, új iskolával... Mondjuk utóbbira még mindig várnunk kell pár napot, de most már kevés az esélye, hogy innen visszafordulnának a dolgok.

Megérkeztünk a szállodába, és mivel mi voltunk az egyetlen család gyerekekkel, mi szállhattunk le elsőként. Ez nagyon szimpatikus volt, sem Európában, sem Ázsiában, sem pedig a Közel Keleten nem részesítik a családokat előnyben. A kapuban egy fél hadsereg fogadott minket. Van itt minden: eddig az egyenruhák alapján ezeket láttam a hotelban: rendőr, katona, haditengerész és légi haderő. Ugyhogy ha netán most szeretnétek letámadni Új-Zélandot, akkor igyekezzetek, az egész nemzeti haderő szállodákban bébiszitteli a hazetérő kiwi-ket. Az amúgy 5 csillagos hotel most egy sci-fi film helyszínére hasonlít leginkább, a bejáraton óriási fehér-sárga feliratok figyelmeztetik a járókelőket, hogy ez egy "managed isolation facility of the New Zealand Government". 

 

Ez a fehér-sárga jelzéses felirat megtalálható mindenhol, a TV-ben is ezt nyomják a covid hírekkel, illetve a máskor menő brunch-ok reklámjaival díszített lift most konkrétan így néz ki:

A bejáratnál felvették a személyi és egészségügyi adatainkat és az aznapi kajarendelésünket, majd kaptunk két szobát. Az egyiket kineveztük R irodájának, a másikba pedig beköltöztünk. Az első benyomás nagyon pozitív volt: mindenki kedves, szép a környezet, jó a kaja, a luxusbörtönünk ablakából ennél jobb kilátást nem is kívánhattunk volna. (update: 11 nap elteltével kissé unalmas a kilátás, viszont a mellettünk lévő toronyházból hétvégén éjjel kiesett egy nő a 9. emeletről buli közben. Volt iszonyú sikítás, rendőr, mentő, minden ami kell.)

Lepakoltunk, lezuhanyoztunk és reggel 8-kor eltettük magunkat szépen aludni. Kezdődhet a jetlag leküzdése! (unpdate: 5 napig tartott a brutál része, azóta éjjel alszunk, nappal pihenünk.)

R-nek persze este már kelnie kellett, mert még van egy projektje Indonéziában, amit a dohai csapattal próbál befejezni. Tehát minden éjszaka Katarnak dolgozik (hétvégén is) és minden hétköznap napközben már az új-zélandi melóját csinálja. Elég szarul néz ki így napi 3-4 óra alvással. Kajálni nem sok ideje van, mert az amúgy teljesen fölösleges fogszabályzója miatt fél órát kell fogat takarítania minden étkezés után, és mivel ennyi ideje nincs, inkább éhezik.

A kaja amúgy valami brutál. Akkora adagokat adnak, hogy több napig elég lenne egy ebéd az egész családnak. Minden étkezéshez adnak a főétel mellé üditőt vagy vizet, salátát, gyümölcsöt, édességet és chipset. Az első 5 napban két szatyor édességet raktam félre és kábé 8 kiló gyümölcs vár még elfogyasztásra. A bárhűtőt teleraktam salátákkal és joghurttal, és a salikat naponta ki is dobom, hogy az újak beférjenek. Rohadnak ránk a banánok. Lemondani vagy kevesebbet kérni nem lehet. Az ételt naponta háromszor papírszatyrokban műanyag evőeszközökkel lerakják az ajtónk előtt és bekopognak. Mire kinyitom az ajtót, a szállodai alkalmazott már a folyosó másik végén jár. Amúgy a menü két naponta ismétlődik, szóval néhány nap elteltével világos lett számomra, miért láttam a szomszéd szoba elé kidobva egy óriáspizza dobozát (a szemetet csak ki kell raknunk a szoba elé és naponta többször begyűjtik).. Ez egy ebéd volt:

 

Takarítás a két hét alatt nincs, kaptunk két köbméter ágyneműt és törölközőt, de mondjuk a budi pucolást csak úgy tudtam megoldani, hogy anyósékkal küldettem magamak tisztítószereket. Porszívózni már nagyon kéne, de a fertőzésveszély miatt nem kérhetem kölcsön a takarítónénitől.

Nővérkék jönnek minden nap ellenőrizni az egészségi helyzetünket, hőmérséklünket. Két negatív covid tesztet kell produkálni ahhoz, hogy a 14 nap elteltével elhagyhassuk a szállodát. A napokkal még annyi történt, hogy második napunkon megtudtuk, hogy az tulajdonképpen csak az első, mert az érkezés napja nulladik. Ez nagyon fájt. Az első teszten a 3. napon estünk túl, némi sírással. Ilyenkor amúgy nem a kicsi fiam, hanem a nagy a problémás, bár ez az orros teszt annyira gáz, én is rúgkapáltam volna, ha nem a hadsereg őrzi az ajtót. A második teszt a 11. napon lesz, azaz holnap.

Az első pár napban minden nap kaptunk valami csomagot, már kezdtem úgy érezni, karácsony van. R-nek a melójához jöttek a cuccok, a fiuk szintén R csapatától kaptak két köbméter játékot, az oktatási minisztérium pedig névre szóló csomagot küldött nekik, tele tananyaggal, szines ceruzákkal, vonalzóval stb. Igy most aztán minden nap tanulunk valamicskét, elég érdekes itt a tananyag, de ez külön bejegyzést érdemel. 

Már-már kezdtem irigykedni, hogy mindenki ennyi mindent kapott, amikor engem is lehívtak a recire, azon viszont meglepődtem, ugyanis a csomag Christchurch-ből érkezett számomra. Nagyon meghatódtam, amikor kinyitottam, szintén R csapata rendelte nekem a fantasztikus ajándékcsomagot és még egy szívhez szóló üdvözlő levelet is írtak hozzá. Asszem szükségem is lesz a merino kesztyűre é a csodás krémekre, teljesen kiszáradtak a kezeim, mióta itt vagyok, bár ezt tudtam előre, hogy így lesz. A bőröm csak a meleg, párás levegőt viseli jól, amiből az elmúlt 5 évben eleget kaptam.

Ami a friss levegőt illeti, elméletileg kétnaponta egyszer mehetünk sétálni, katonai felügyelettel. A gyakorlatban sajnos eddig mindössze háromszor jutottunk ki, ugyanis nem lehet előre feliratkozni a sétákra, csak maximum 24 órával korábban, és pillanatok alatt betelik a lista, mivel egyszerre 12 embert tudnak csak levinni, és jelenleg 250-en vagyunk a hotelban.

De azért jó élmény az a kis séta. Itt történik közvetlenül a szállodánk mögött a tengerparton, de nem mehetünk gyalog, mert nem érintkezhetünk a lakossággal, emiatt aztán busszal visznek körbe, aztán vissza még bonyolultabban, duplakörben, szóval megvan egyben a buszos városnézés is. Két katona kíséri a kis csapatot, egy elöl, egy hátul. Természetesen mindenkin maszk van és tilos más buborékkal beszélgetni. Otthon megvan ez a buborék dolog? Szóval itt egy család vagy egy pár vagy egy szingli személy egy buboréknak számít. Mivel feljegyzik, hogy adott időben melyik 12 ember van egy buszon/sétán, ha bárki pozitívan tesztel ebből a 12 emberből, akkor rögtön a többi 11 is újrakezdi a két hetes karantént. Jó, mi? Ha ügyes vagy, sikeresen eltölthetsz hónapokat is akár a luxusbörtönben. De azért nem akkora a para, pillanatnyilag Új-Zélandon összesen 40 pozitív eset van, mindegyikük karanténban.

A séta amúgy egy órás buszozással együtt, és megyünk libasorban 2 méteres távolságban egymástól, körbe-körbe. Elég mókás látvány lehetünk kívülről nézve. Bár a helyszín a kikötő, azért nem olyan vészes, friss a levegő, lehet nézni a hajókat, már egy óriási medúzát is láttunk.

 

Valahogy így tengetjük tehát napjainkat, gömbölyödünk szépen lassan a rengeteg kajától és mozgáshiánytól (bár én azért jógázgatok, de sajnos az online órák itt este 9-re esnek, amikor én már alig állok a lábamon és a déli féltekén úgy érzem a gravitáció is erősebb. Szóval sok a pofán landolás és asztalba kapaszkodás a gyakorlatok során).

Itt vannak anyósomék a városban, az ablakból szoktunk nekik integetni, intézik a házunk ügyeit, hogy innen már egyenesen oda tudjunk beköltözni. Csakhogy annyi komplikáció történt, hogy bár a cuccaink már túlestek a vámkezelésen, a költöztető cégnek több tucat konténerje várja a kipakolást és sajnos nem biztos hogy a miénk a héten sorra kerül. De erre egyelőre nem nagyon szeretnék gondolni, mert az azt jelentené, hogy innen egy másik szállodába kéne átköltöznünk a hét végén.

Legközelebb már a házból jelentkezem!

Megérkeztünk!

 Az ismerőseimnek már nem újdonság a tény, hogy sikeresen eljutottunk Auckland-be. De a részleteket még ti sem hallottátok, úgyhogy elmesélem.

Szerda reggel arra másztam ki az ágyból, hogy kábé nyolc herpesz kijött a számon. Helló, ez az út végére szokott megajándékozni engem, most nagyon sietett. Mondanom sem kell, hogy nem aludtam egész éjjel, annyira izgultam, hogy felengednek-e a gépre.

Tesókám délben jött értünk, elcuccolt minket a reptérre és megkértem, hogy várjon amíg megkapjuk a boarding pass-okat, mert lehet, hogy szégyenszemre haza kell vinnie. Mint ahogy jártunk két évvel ezelőtt Wellingtonban, amikor nem engedtek fel a hazafelé járatunkra. Anyósom első kommentje az volt, amikor újra megjelentünk az ajtajukban, hogy nem kellett volna lehúznom az ágyneműt. Hát most pont emiatt nem húztam le az ágyneműt.

Beálltunk szépen a Qatar Airways-es sorba, más check-in counter nem is volt, nincs mostanában nagy tülöngés Ferihegyen. A turista sor is jó lassan haladt, mindenkinek mindenféle papírokat, applikációkat, teszteket kell bemutatnia, attól függően, hogy hova utazik Dohán keresztül. Mi prémiumon mentünk - le vagyok sújtva, hogy ez volt az utolsó bizniszklassz utunk, eléggé szépen hozzá lehet szokni, de a jövőben nem fogja rá futni. Csak viszonyításképpen írom, hogy a Doha-Auckland retúr bizniszen négyünknek tíz millió forintba fáj, persze nem nekünk, hanem R katari cégének. Ezt évente egyszer kifizették, plusz most az utolsó utunkat is állták. Mostantól nem hogy repjegy nem lesz, de céges autó sem, sőt a parkolásért is fizetni kell az iroda előtt az utcán. Üdv az igazi kemény világban!

Előttem két pasas volt a sorban, mindkettőnek fél órán át intézték a jegyét, és félreállították őket. Az egyik külfödi volt, szépen várt. A másik egy büdös bunkó magyar volt, káromkodott egyfolytában, nem zavarta, hogy két kisgyerek áll mögötte. Balira utazott, gondolom nem meditációs jóga táborba. Mögöttünk a sorban pedig két rendőr állt egy bangladeshi kinézetű úriemberrel, ami szintén nem a legpozitívabb érzelmeket keltette bennem. Kiderült, hogy kitoloncolják szegényt, nah ez fog rám is várni Új-Zélandon, ha nem kezdem el gyorsan intézni a tartózkodási engedélyem. A mellettünk lévő sorban pedig egy anyuka hőbörgött kissé, nekik sem ment minden simán, és amikor meghallottam, hogy Ománba költöznek épp, hááát sajgott a szívem egy picit. Oda én is visszaköltöznék, bármikor.

Várakozás közben már enyhén tachikardiás lettem a parától. De csodák csodájára minden simán ment, amint becsekkolta a csaj a bőröndjeinket Aucklandig, már tudtam, baj nem lehet. Azért fél órát minket is félreállítottak, mert nem tudták kinyomtatni a Doha-Auckland boarding pass-okat. Közben még egy ügyintéző odajött hozzánk, hogy fel kell hívnia Ausztráliát hogy engedélyt kérjenek nekünk, mert leszáll a gép Brisbane-ben. Elvette az útleveleinket és egyszercsak azt látom hogy kimegy a vér az arcából, meg annak a nőnek is, aki előtte becsekkolt minket. Az arcát a tenyerébe temette, ennyi volt, gondoltam, tuti nem mehetünk és most az a para, hogy már elmentek a csomagok. Rohan a nő: "ezek az útlevelek lejártak". Hupsz, bocsi, rosszat adtam másodjára, mert van nálam vagy 8 útlevél a biztonság kedvéért. A fiúk lejárt új-zélandi útlevelei azért, mert az új katari igazolványukon nem volt feltüntetve az új útlevél száma, ezért Dohában néha elkérték a régieket is, valamint nálam vannak a fiúk lejárt magyar útlevelei is, hogy bizonyítsam, hogy magyar állampolgárok. Szegény check-in csaj azt hitte, hogy előtte is a rossz útlevelekkel adott nekünk jegyet. Mind nagyon örültünk a félreértésnek, megkaptuk az ausztráloktól is az engedélyt és közben pont annyi idő eltelt a problémamegoldással, hogy már mehettünk is egyenesen a gépre. A rendőröknél azért még fennakadtunk a hálón, ugyanis nem találták a fiúk új-zélandi útlevelében a Magyarországra érkezés pecsétjét. Hát azt azért nem találtátok, mert a kedves kollégáitok nem tudtak mire menni vele júniusban a covid miatt, és inkább az 5 évvel ezelőtt lejárt magyar útlevelekkel engedték be őket. Ez most egy kis 20 perces eszmecserét eredményezett nekünk, de ez a mostani két rendőr szuper jófej és megértő volt, és átengedtek minket némi jó tanáccsal ellátva (konkrétan azzal, hogy ugyanmár csináljak új magyar útlevelet a srácoknak, ami egy külön bicskanyitogatós történet, ezért majd legközelebb mesélem el).

A repülőhöz úgy vitt minket busz, hogy konkrétan a gép a bejárat mellett volt, de ahelyett, hogy átsétáltunk volna 30 másodperc alatt mondjuk biztonsági kísérettel, inkább 15 perc várakozással és 5 perces kerülőúttal odabuszoztunk hozzá. Itt a magyarokból megint sikerült kiábrándulnom, ami jól is jött löketnek, hogy menjünk már innen el. Három kézipoggyászt és két gyereket cígöltem fel a lépcsőn a repülőre, a szingli pasik nem hogy nem segítettek, de még elénk is nyomultak, mert onnan legalább nem kell nézniük, ahogy szenvedek. Erős csaj vagyok, megoldom én, de bosszant a dolog, pláne amikor azt látom, hogy az egyik ilyen kategóriás ember a szőke huszonéves csinicsajnak felrakja a fél kilós kézitáskáját a csomagtartóba.

A Budapest-Doha járat eseménytelenül zajlott, de bennem tüzijátékok robbantak, mert itt tudatosult bennem, hogy ebből bizony Új-Zéland és Új-Élet lesz. Dohában R csatlakozott hozzánk, addigra viszont olyan erős lett a migrénem, hogy már nem tudtam nagyon örülni semminek. Pláne, hogy megint annyit szórakozott a boltokban, hogy majdnem lekéstük a csatlakozást miatta. Én mérgemben előrementem a fiúkkal a kapuhoz, és aztán már bentről láttam, hogy szegényt így család nélkül, éjfélkor napszemüvegben jól beprofilozták és minden cuccát kinyitották és letesztelték kábítószerre. Ezek az ausztrálok nem szaroznak, a kapuk előtt van külön x-ray és drogteszt.

A Doha-Auckland út immár sokadjára is megerősített abban a tudatban, hogy nem kell nekünk minden évben hazajárni. Aki ezt végigcsinálta egyszer is, az tudja. Migrén, herpesz, székrekedés, brutális jetlag, ez a járat mindent kipipál a listán. Időben kevésbé volt vészes, mint amire emlékeztem, mert 14 óra alatt értünk Brisbane-be, de ott meglepődtünk, mert az előzetes információk alapján nem kellett volna leszállnunk, így nem voltunk rá lelkileg felkészülve, hogy pizsiből visszaöltözzünk, összepakoljuk az egymillió cuccunkat (Q suite-ben voltunk, ami 4 ülés összenyitva egy kis zárt térben és tökéletes a családoknak) és levánszorogjunk a gépről. Itt újra át kellett mennünk az x ray-en, kipakolni a kézipoggyászokat, kidobni a vizeket, csak hogy aztán fél óra múlva visszamenjünk ugyanarra a gépre.

Kicsit tornáztunk, szaladgáltunk a teljesen üres terminálban az éjszakában, aztán irány vissza a gépre, amit idő közben teljesen kitakarítottak és lefertőtlenítettek. Hihetetlen volt, megint új takaró, párna, fejhallgató, kozmetikai táska, fertőtlenítő gélek, maszkok, csokik, minden kutyafüle amit Dohában is megkaptunk. Új cabin crew és új étlap.

Azt nem is említettem, hogy maszkban és egy teljes arcos műanyag shield-ben kellett közlekednünk mindenhol. Ebben sem látni, sem lélegezni nem lehet, de legalább nem kell sminkkel vesződni, valamint a gigantikus herpeszemtől sem kap sokkot a reptéri személyzet.

Brisbane-től már csak három óra volt az út, egy finom vacsi és egy film pont belefért. Hajnali 4 körül értünk földet a világ seggén, ahogy nevezni szeretem ezt a csodás országot. A reptérről kijutás simán ment. Először egy egészségügyi ellenőrzésen mentünk keresztül (akinek itt tünetei vannak, egyből kapják is ki a sorból), aztán az útlevél-ellenőrzésen, majd felvettük a csomagokat, jöttek a szaglós kutyák, végül pedig a vám. Tudni kell, hogy Új-Zélandon van a világ egyik legszigorúbb vámellenőrzése, és nem csak drogokról van szó, hanem a koszos cipőt is le kell takarítani, egy almamagot sem vihetsz be, mindent kötelező bejelenteni vagy kidobni a kukába. Mi ezt persze már nagyon ismerjük, kitöltöttük a többoldalas vámpapírokat, ráírtam, hogy van egy kagylónk, amit persze kiszedettek és bevizsgáltak és megtarthattunk. Viszont csak másnap vettük észre a hotelban, hogy volt nálunk vagy 10 doboz Qatar Airways-es csoki, amire direkt rákérdeztek és mi nemet mondtunk. Ha kijött volna a röntgenen, akkor most nem a szállodából írnék. Bár itt is rendőri őrizet van.  

A reptér kijáratánál azonnal egy buszra toltak fel és már vittek is minket a kijelölt izolációs szállodába, ahol most tengetjük a következő két hetünket. Erről szól majd a következő bejegyzés, érdekes lesz, már most szólok.