Jelentem, élek még. Bár a maroknyi hűséges olvasóm (azaz a szüleim és még kábé három jó barátom) ezt nagyon jól tudja, hiszen az ő noszogatásuknak köszönhető ez az új belelkesedés. Juj, még egy olyan tippet is kaptam, hogy térjek át az angolra, de azzal pont elveszteném a családi fan-clubbot, mert hát nekik a magyar valamennyivel jobban megy. Még talán az orosz is. Az angol verzió majd az Instagramon folytatódik, ott is van már kemény 10 követőm.
Észrevettetek valami különöset? Bizonyám, ékezeteket használok. Igaz, emiatt olyan sebességgel haladok, mint a hatéves gyerekem, mert nem is emlékszem, mikor használtam utoljára magyar klaviatúrát, talán egyetem alatt. Most meg a laptopomon arab betűk vannak, amiket persze az elmúlt öt évben nem sikerült megtanulnom. De ne húzzam már le magam ennyire, mondok jót is: idén nyáron kétszer is megkaptam tök idegenektől, hogy milyen jól beszélek magyarul. Hát, az ember lánya próbálkozik.
De már biztosan tűkön ültök, lerágtátok tövig a körmöket, hogy mi lehet velem és miért nem jelentkeztem az elmúlt másfél évben. Essünk túl a magyarázkodáson. 2018 decemberében lementünk karácsonyra Új Zélandra, ahol tettünk egy mindössze egy hetes körutat az északi szigeten, ahol olyan sok fantasztikus helyet láttunk, hogy hazatérésünk után egyszerűen képtelen voltam magamon erőt venni, hogy leüljek és összeválogassam a képeket és sztorikat. Addig-addig húztam, halasztottam a dolgokat, hogy aztán tavasszal elutaztunk újra két hétre Myanmarba, ahol persze megintcsak észbontó dolgokat tapasztaltunk meg a buddhista uj év ünneplése kapcsán, ami után aztán már tényleg úgy gondoltam, hogy én már ezt a két utat sosem fogom tudni elmesélni. Nem mintha dolgoznék, mint egy rendes ember, de valahogy soha nincs időm. Ha van is, akkor jobb dolgokra fordítom, amiről majd később mesélek. Bizony: lett új hobbim! Sőt, még új barátaim is. Bár a katari magyarok megérdemelnének egy külön fejezetet, most jobbnak látom, ha inkább nem mesélek róluk.
De ha ennyire elfoglalt vagy és képtelen vagy leírni az izgi dolgokat, akkor mi a francért jöttél vissza és most hogy fogod bepótolni az elmúlt 20 hónapot? Kérdezhetnéd. Azért jöttem vissza, mert néhányan rámutattak, hogy ha most nem írom le a velünk történteket, később teljesen feledésbe merülnek majd, és vannak sztorik, amikért kár lenne. A nagyfiam végre tud úgy-ahogy magyarul, így esélyes, hogy a jövőben majd ő is el tudja olvasni és ez segít neki majd visszaemlékezni a gyerekkori utazásokra. Nyugi, a kicsinél is folyamatban van a magyarozás, elvégre ha majd egyetemista lesz, kell hogy tudjon a szép magyar lányoknak udvarolni. A másik kérdésre pedig az a válasz, hogy nem fogom bepótolni a kimaradt időt. De nyugi, lesz még új zélandi beszámoló. Mivel következő hónapban költözünk le a világ fenekére.
