Időjárás és hasznos öltözködési tanácsok

 2015 tavasza óta nem volt szerencsém európai télhez vagy őszhöz, a dohai 20 fokos januárokról sem panaszkodnék különösebben, bár tényleg előfordult, hogy zárt cipőt kellett húznom a lábamra, ami amúgy olyan szinten hozzászokott a papucsviseléshez, hogy már semmilyen női cipőt nem bírok magamon elviselni, max sportcipőt, ha nagyon muszáj. A megszámolhatatlan őszi kabátkáimat és sálaimat most végre előszedhettem a hat évvel ezelőtt bepakolt bőröndből, pedig azt mondják, itt nyár van.

Auckland különösen kegyes és meleg éghajlattal bír Új Zéland átlaghőmérsékletéhez képest, itt például mindig 5 fokkal melegebb van, mint Wellingtonban, Wellingtonban pedig 5 fokkal melegebb van, mint odalent Queestown-ban. Korábban már felmerült, hogy majd egyszer Wellingtonban fogunk élni R családja közelében, de valahogy mindig tartottam az ottani brutál szeles, esős, szomorkás időjárástól, ami a luxemburgihoz hasonlít, csak szelesebb. Emiatt aztán most elég boldog vagyok, hogy Auckland-ben kötöttünk ki. (Az már csak mellékes pluszpont, hogy anyósoméktól 650 kilóméter választ így el, annak ellenére, hogy ez a távolság nem akadályozza meg őket abban, hogy napi szinten az idegeimen táncoljanak.)

Itt nincs értelme az időjárás előrejelzést nézegetni. Dohában előrejelezték hogy mondjuk egész nap 45 fok van és napsütés három hónapon keresztül, minden napra ugyanúgy, és úgy is volt. Itt fél óránként változik a klíma, pillanatok alatt elered az eső, aztán kisüt a nap, majd újra esik, újra süt, és ez váltakozik egész nap, minden nap. Szeretném átfesteni a kerti bútorunkat már másfél hónapja, de nem találtam olyan két napos időszakot, amikor ne esne eső. Persze nincs semmi gond ezzel, a gyerekek imádják, a növények és a fű csodás zöldek annak ellenére, hogy május óta vízhasználati korlátozás van a városban, és tilos locsolni. Zuhanyozni is csak négy percig szabad, úgyhogy a férjem másfél órás zuhanyzásaival szerintem mi hamarosan börtönben fogunk kikötni.

Naponta átlagban hatszor öltözöm át, úgy változik a hőmérséklet kint és bent a házban - ezeknek a 120 éves fa villáknak olyan remek a szigetelése, hogy pont annyi fok van bent, mint odakint. Praktikus, nem?

A suliba gyalog járok a fiúkkal, ez egy 20 perces kis séta, és az első pár hétben sikeresen eláztam, aztán mondtam férjemnek, hogy vagy egy esőkabátot vegyen nekem hirtelen, vagy pedig egy kocsit. Nahát erre kaptam egy esőkabátot. Túlzás nélkül 700 dollár körül vesztegetik őket, szóval lehet, hogy a kocsi jobban megérte volna. Megvettem a baromi unalmas fekete dzsekit, és még aznap teszteltem is, ugyanis ahogy kiléptem a kapun, iszonyat eső zúdult le, olyan, amikor nem látsz magad elé 3 méternél tovább. Mire leértem az utca aljába, bokáig gázoltam a hömpölygő vízben, a cipőmben cuppogott a zoknis lábam, a farmernadrág megszívta magát vízzel és alig bírtam emelgetni a lábaim. De a 700 dolcsis esőkabát tökéletesen szárazon tartotta a hajam és a felsőtestem. Mire elértem az iskoláig, úgy néztem ki, mint aki most lépett ki a zuhany alól ruhában. Az udvaron szaladgáltak a gyerekek sikítozva, nevetve, mezítláb, és ezt a képet soha életemben nem fogom tudni kiverni a fejemből: egy 10 éves forma srác egy óriási pocsolyában hason fekve gyorsúszásban tempózott.  Mondanom sem kell, hogy mire a fiúk osztályához értem, elállt az eső, kisütött a nap és így ők csontszárazon vigyorogva én meg csuromvizesen vonszoltam magam haza.

Másnap vettem egy gumicsizmát, az csak 20 dolcsi volt, persze mondanom sem kell, hogy egyszer sem volt a lábamon, mert azóta bezzeg csak szemerkél az eső, vagy akkor zuhog, amikor otthon vagyok. Pedig cuki, színes és madarak vannak raja.

Amikor 20 fokban kisüt a nap, iszonyatosan tud ám égetni, sokkal erősebb, mint a katari napsütés. Továbbra is itt van az ózonlyuk, ami télen, azaz augusztus és október között a legnagyobb, így aztán itt ha süt, ha nem süt a nap, mindig kötelező a naptej használata és sapka viselés a gyerekeknek. Egy csomó felnőttet is látok kalapban, kár hogy az én fejem egyből elkezd viszketni, már ha csak ránézek is egy kalapra.

Eddig összességében annyit tudok mondani, hogy én nagyon meg vagyok elégedve az itteni időjárással, viszont tartok a téltől, de erről majd jövőre tudok csak beszámolni. Addigis élvezem a friss levegőt, a flipflop-omat, amit itt jandals-nak hívnak, és komoly társadalmi jelentőséggel bír. Ha még nem láttátok, ajánlom figyelmetekbe azt a videót, amin az új-zélandi miniszterelnök üzen Ed Sheeran-nak.

https://www.youtube.com/watch?v=wRPSDuPrvKQ

 

 

 

Visszailleszkedés a társadalomba, avagy új élet Covid nélkül Új Zélandon

 Igen, tudom, rég volt, tán igaz sem volt, hogy lehúztunk két hetet a karanténban, és megfogadtam magamban, hogy ezentúl rendszeresen írom majd a blogot. Végülis a két havonta jelentkezés is valamilyen rendszer, nem?

Már nyolcadik hetünket tengetjük az új életünkben, és mindjárt itt a karácsony és suliszünet, utazások, így aztán jobbnak látom gyorsan leírni az eddig történteket, mielőtt teljesen feledésbe merülnek.

A karantén október közepén, egy pénteki hajnalon járt le. A kijutás is pont olyan komoly procedúra volt, mint a bekerülés. Előző napokban speciális engedélyt kaptunk a katonaságtól, hogy a két negatív Covid teszttel, valamint a kilépés reggelén egy végső egészségügyi felmérést követően elhagyhatjuk a szállodát egy előre meghatározott 5 perces időintervallumban. Tizenkét bőrönd, szatyor, doboz és két gyerek kijuttatása 5 perc alatt meglehetősen komoly feladat, de engem már megedzett az élet (pontosabban a mindenhonnan elkéső férjem meg a rengeteg majdnem lekésett repülőgép). R reggel 6-kor kilépett, mert haza kellett ugrania a kocsiért, neki külön időpontot adtak, és utána ő már nem jöhetett vissza a hotelba. Persze jöttek a zűrök, mert nem volt még hitelkártyánk, ami nélkül nem tudott Uber-t foglalni, a taxira meg fél órát kellett várnia, emiatt aztán a mi kilépési időintervallumunkat is el kellett tolnunk. Végre sikerült kicuccolnom a fiukkal, be a kocsiba és rohamtempóban hazafelé vettük az irányt, ugyanis a költöztető kamion már egy órája a ház előtt várt minket. Már nem emlékszem, hogy írtam-e, de nagy mázli volt elintézni, hogy pont aznap jöjjenek ki a cuccaink a kikötős karanténból, mert nagyon nem szerettem volna egy másik hotelba átköltözni.

Mikor megérkeztünk a házhoz, megkértük a pasikat, hogy várjanak még 10 percet, amíg bemegyünk körülnézni, mert most vagyunk először a házban és szeretnénk megismerkedni vele. Ez nem Németország, így aztán a költöztetők kedvesen vártak ránk. A ház gyönyörű, pont olyan, mint a képeken volt, viszont iszonyat hideg volt bent és üresen visszhangzott az egész hodály. Közben R-nek ám munkanap volt, így ő bevackolta magát az egyik szobába, a fiúk és a kidobozolás irányítása így rám maradt. Nem mellékesen a nagyobbik fiam hisztirohamban tört ki, hogy milyen szar a ház és hogy ő most azonnal visszamegy a karanténhotelba, mert ott legalább adnak enni.

A költöztetők szépen behurcolták a több, mint 160 dobozt, és felállították a bútorokat a délelőtt folyamán. A főnökük akárhányszor hozzám szólt, minden egyes alkalommal vissza kellet kérdeznem, hogy ismételje már meg, mert nem értettem. Utólag R elmagyarázta és tényleg igaza van, hogy a magasabb társadalmi réteg kiejtését simán meg tudom érteni, viszont az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezőknek sokkal erősebb az akcentusa és a szókincsük is eléggé szlenges, de azóta már egész jól megszoktam. Az egyik nagydarab maori pasas elkezdte rágcsálni a sövényünket, és mondta, hogy ez finom a nagy húsokhoz, mint kiderült babérlevél. Hát amennyi nagy húst én sütök, asszem érintetlen marad majd a kertem.

 

A nap folyamán a fiúkkal elsétáltam a faluközpontba reggelizni, aztán meg ebédelni, végül felmásztunk a kis helyi tűzhányó tetejére, és rögtön tudtuk, hogy jó helyre költöztünk. Faluközpontnak hívják, de valójában ez Auckland belváros melletti kerülete, örökzöld fákkal és pálmákkal szegélyezett utcákban álló kertes családiházas, szuper relax környezet. Itt a hét minden napján és napszakában hemzsegnek az emberek a menő éttermekben és hip kávézókban, és mintegy tíz perc alatt az ember fel tud mászni Mount Eden tetejére, ahonnan az egész várost be lehet látni.

Beköltözésünk másnapján reggel valahova siettünk, és szokás szerint ordibáltam a férjemmel az udvaron, hogy menjünk már, mert elkésünk, és épp valami olyasmit mondtam neki, hogy milyen haszontalan egy ember, amikor rám szólt, hogy forduljak meg. Nos, megfordultam és még áradt ki a számon a szitkozódás, amikor is előttem áll az egyik szomszéd csaj, két gyerkőccel és egy tortával, köszöntő képeslappal. "Welcome to the 'hood!"

Ez volt a bemutatkozásom története. A szomszédok amúgy mind rettentő kedvesek, vannak a srácainkkal egy korú gyerekek, nyugdíjas házaspárok, fiatal párok, minden ami kell. A házak nagyok és szépek, a kertek rendezettek, mindenkihez kertész jár. Csak hozzám nem, én vettem egy fűnyírót és megoldom magam a hatalmas 50 négyzetméteres kertemet. Nem túlzok, 50 négyzetméter az egész.

A férjem egóját kissé zavarja, hogy a mi házunk a legkissebb az utcában, így aztán kihívtunk egy építész céget, hogy hogyan lehetne beépíteni a tetőteret vagy a garázs tetejét, meg medencét építeni, de aztán elég hamar beláttuk, hogy még ha lenne is rá pénzünk (de nincs), akkor is jobban megéri további ingatlanokba fektetni a megtakarításunkat, mint ezzel szerencsétlenkedni. Azért egy új konyhát kapok, mert a jelenlegi elég siralmas állapotban van, rohad szét, nincs benne hűtő és mosogatógép és undorító az egész, na. A konyhán kívül még sürgősen függönyökre is szükségünk van, mert körbe minden szomszédhoz átlátunk és ők is hozzánk, ami nekem elég szokatlan, R-t meg zavarja, hogy nem járkálhat pucéran a házban, bár az egyik idős nagydarab szingli szomszéd maori tanítónéninek már volt hozzá szerencséje, nem baj, legyen neki is egy jó napja.

A beköltözés utáni hétfőn R már ment is az irodába, a srácok pedig suliba. Az iskola itt valami nagyon érdekes rendszer, úgyhogy ennek majd külön posztot szentelek. Lényeg, hogy mióta újra van napi pár gyerek- és férjmentes órám, remekül érzem magam. Azért ez a Covidos bezártság jó nagy szívás az anyukáknak a világ minden táján, úgyhogy igazán szerencsések vagyunk, hogy itt minden úgy megy, mint a vírus előtti időkben. Oké, volt egy nap, amikor bepánikolt az ország, mert találtak egy nem karantén alá eső pozitív esetet, aki bejárta Auckland-ot és aki miatt egy napra le is zárták a belvárost, de ennyi volt. Ja, és most már a buszokon kötelező a maszk viselése, de ennél több intézkedés nincs. Én a szép maszkjaimat a garázstakarításhoz hordom, mert nehogymár kárba vesszenek!

Mit írjak még? Hétvégente kirándulni járunk, szebbnél szebb közeli helyeken, bringázunk a srácokkal, vásárolgatunk, szépítem a házat, intézem az ingatlanokkal kapcsolatos ügyeket, meg persze a vízumomat. 

Néha jönnek anyósomék pár napra, mint például rögtön a beköltözésünket követő hétvégén, amikor a hinduknak valami nagyon fontos ünnepe volt (nem azért, de náluk minden hétre esik valami nagyon fontos ünnep, amikor vagy egymás lábát kell mosogatni, vagy nem szabad főzni a konyhában, vagy szirupos indiai édességet kell a partnerünk szájába tuszkolni...). Gondolhatjátok mennyire vágytam egy krisnás házszentelésre, 20 vendéggel, 10 fogásos ebédfőzéssel, amikor a 160 dobozból még úgy 120 kipakolásra várt. De túl estünk ezen is és nagyon érdekes dolgokat tudtam meg a kántálás során, mint például hogy a Himalája eldugott barlangjaiban 45ezer éves remeték imádkoznak magukat bafalazva és várják, hogy majd ha jobban mennek a világ dolgai, akkor előjönnek. Ezzel az információval kezdjen mindenki, amit akar. Mindenesetre én ezen a ponton hagytam el a nappalit, ahol a selyemsálammal letakart, rögtönzött kis szentély előtt zajlott a beszélgetés a barackszínbe öltözött kiwi hobonak tűnő tanítómester és a magával hozott indiai tanítványai között.

Folyt. Köv. Hamarosan.

Karantén napló

A reptérről egyenesen a Grand Mercure szállodába hoztak minket, útközben persze ment a találgatás, vajon hova kerülünk majd. Annyit tudtunk, hogy belváros, 25 perc a reptérről. Március óta volt időm kitanulni az itteni karantén szabályokat, emiatt aztán első sorban csak azon izgultunk, hogy nehogy buszra rakjanak és leküldjenek Hamiltonba vagy Rotoruára, vagy netán egy charter járattal a déli szigetre, Christchurch-be. 32 karantén hotel van az országban, és elsősorban Aucklandban helyezik el a hazaérkezőket, viszont ha ezek megtelnek, akkor nincs mese, menni kell lejjebb. Két nap repülőút után nem nagy kedvem lett volna még 5 órát buszozni. Ami a szállodákat illeti, van mindenféle, olyan is ahol rohad és penészes a fal, meg olyan is, ahol egy lakosztály normál körülmények között 3000 új-zélandi dollárba kerül. Hogy melyikbe osztják az embert, az csak a szerencsén múlik. Nem sok nemzetközi járat érkezik az országba, és megpróbálják az egy gépen utazókat ugyanabban a hotelban elszállásolni, hogy az esetleges vírus ne terjedjen szanaszét.

Odakint hajnalodott, mi hullafáradtak voltunk, de a helyzet varázsa elkábított bennünket, csak bámultunk ki az ablakon és vidáman konstatáltuk, hogy annak ellenére, mennyi minden közbejött az elmúlt néhány hónapban és mennyi minden megakadályozhatta volna ezt a költözést, akadályt akadály után leküzdve szépen sikerült mégiscsak célba érnünk. Néztünk hát ki az ablakon, csöndben és mindketten elképzeltük, mi vár itt ránk a következő pár évben. Bevallom, bennem egészen eddig a pontig volt valami nagyon erős érzés, hogy nem fog összejönni, pedig nem vagyok egy pesszimista alkat. De nem tudtam magam elé képzelni a helyzetet, hogy itt vagyunk Új-Zélandon az új házunkban, új munkával, új iskolával... Mondjuk utóbbira még mindig várnunk kell pár napot, de most már kevés az esélye, hogy innen visszafordulnának a dolgok.

Megérkeztünk a szállodába, és mivel mi voltunk az egyetlen család gyerekekkel, mi szállhattunk le elsőként. Ez nagyon szimpatikus volt, sem Európában, sem Ázsiában, sem pedig a Közel Keleten nem részesítik a családokat előnyben. A kapuban egy fél hadsereg fogadott minket. Van itt minden: eddig az egyenruhák alapján ezeket láttam a hotelban: rendőr, katona, haditengerész és légi haderő. Ugyhogy ha netán most szeretnétek letámadni Új-Zélandot, akkor igyekezzetek, az egész nemzeti haderő szállodákban bébiszitteli a hazetérő kiwi-ket. Az amúgy 5 csillagos hotel most egy sci-fi film helyszínére hasonlít leginkább, a bejáraton óriási fehér-sárga feliratok figyelmeztetik a járókelőket, hogy ez egy "managed isolation facility of the New Zealand Government". 

 

Ez a fehér-sárga jelzéses felirat megtalálható mindenhol, a TV-ben is ezt nyomják a covid hírekkel, illetve a máskor menő brunch-ok reklámjaival díszített lift most konkrétan így néz ki:

A bejáratnál felvették a személyi és egészségügyi adatainkat és az aznapi kajarendelésünket, majd kaptunk két szobát. Az egyiket kineveztük R irodájának, a másikba pedig beköltöztünk. Az első benyomás nagyon pozitív volt: mindenki kedves, szép a környezet, jó a kaja, a luxusbörtönünk ablakából ennél jobb kilátást nem is kívánhattunk volna. (update: 11 nap elteltével kissé unalmas a kilátás, viszont a mellettünk lévő toronyházból hétvégén éjjel kiesett egy nő a 9. emeletről buli közben. Volt iszonyú sikítás, rendőr, mentő, minden ami kell.)

Lepakoltunk, lezuhanyoztunk és reggel 8-kor eltettük magunkat szépen aludni. Kezdődhet a jetlag leküzdése! (unpdate: 5 napig tartott a brutál része, azóta éjjel alszunk, nappal pihenünk.)

R-nek persze este már kelnie kellett, mert még van egy projektje Indonéziában, amit a dohai csapattal próbál befejezni. Tehát minden éjszaka Katarnak dolgozik (hétvégén is) és minden hétköznap napközben már az új-zélandi melóját csinálja. Elég szarul néz ki így napi 3-4 óra alvással. Kajálni nem sok ideje van, mert az amúgy teljesen fölösleges fogszabályzója miatt fél órát kell fogat takarítania minden étkezés után, és mivel ennyi ideje nincs, inkább éhezik.

A kaja amúgy valami brutál. Akkora adagokat adnak, hogy több napig elég lenne egy ebéd az egész családnak. Minden étkezéshez adnak a főétel mellé üditőt vagy vizet, salátát, gyümölcsöt, édességet és chipset. Az első 5 napban két szatyor édességet raktam félre és kábé 8 kiló gyümölcs vár még elfogyasztásra. A bárhűtőt teleraktam salátákkal és joghurttal, és a salikat naponta ki is dobom, hogy az újak beférjenek. Rohadnak ránk a banánok. Lemondani vagy kevesebbet kérni nem lehet. Az ételt naponta háromszor papírszatyrokban műanyag evőeszközökkel lerakják az ajtónk előtt és bekopognak. Mire kinyitom az ajtót, a szállodai alkalmazott már a folyosó másik végén jár. Amúgy a menü két naponta ismétlődik, szóval néhány nap elteltével világos lett számomra, miért láttam a szomszéd szoba elé kidobva egy óriáspizza dobozát (a szemetet csak ki kell raknunk a szoba elé és naponta többször begyűjtik).. Ez egy ebéd volt:

 

Takarítás a két hét alatt nincs, kaptunk két köbméter ágyneműt és törölközőt, de mondjuk a budi pucolást csak úgy tudtam megoldani, hogy anyósékkal küldettem magamak tisztítószereket. Porszívózni már nagyon kéne, de a fertőzésveszély miatt nem kérhetem kölcsön a takarítónénitől.

Nővérkék jönnek minden nap ellenőrizni az egészségi helyzetünket, hőmérséklünket. Két negatív covid tesztet kell produkálni ahhoz, hogy a 14 nap elteltével elhagyhassuk a szállodát. A napokkal még annyi történt, hogy második napunkon megtudtuk, hogy az tulajdonképpen csak az első, mert az érkezés napja nulladik. Ez nagyon fájt. Az első teszten a 3. napon estünk túl, némi sírással. Ilyenkor amúgy nem a kicsi fiam, hanem a nagy a problémás, bár ez az orros teszt annyira gáz, én is rúgkapáltam volna, ha nem a hadsereg őrzi az ajtót. A második teszt a 11. napon lesz, azaz holnap.

Az első pár napban minden nap kaptunk valami csomagot, már kezdtem úgy érezni, karácsony van. R-nek a melójához jöttek a cuccok, a fiuk szintén R csapatától kaptak két köbméter játékot, az oktatási minisztérium pedig névre szóló csomagot küldött nekik, tele tananyaggal, szines ceruzákkal, vonalzóval stb. Igy most aztán minden nap tanulunk valamicskét, elég érdekes itt a tananyag, de ez külön bejegyzést érdemel. 

Már-már kezdtem irigykedni, hogy mindenki ennyi mindent kapott, amikor engem is lehívtak a recire, azon viszont meglepődtem, ugyanis a csomag Christchurch-ből érkezett számomra. Nagyon meghatódtam, amikor kinyitottam, szintén R csapata rendelte nekem a fantasztikus ajándékcsomagot és még egy szívhez szóló üdvözlő levelet is írtak hozzá. Asszem szükségem is lesz a merino kesztyűre é a csodás krémekre, teljesen kiszáradtak a kezeim, mióta itt vagyok, bár ezt tudtam előre, hogy így lesz. A bőröm csak a meleg, párás levegőt viseli jól, amiből az elmúlt 5 évben eleget kaptam.

Ami a friss levegőt illeti, elméletileg kétnaponta egyszer mehetünk sétálni, katonai felügyelettel. A gyakorlatban sajnos eddig mindössze háromszor jutottunk ki, ugyanis nem lehet előre feliratkozni a sétákra, csak maximum 24 órával korábban, és pillanatok alatt betelik a lista, mivel egyszerre 12 embert tudnak csak levinni, és jelenleg 250-en vagyunk a hotelban.

De azért jó élmény az a kis séta. Itt történik közvetlenül a szállodánk mögött a tengerparton, de nem mehetünk gyalog, mert nem érintkezhetünk a lakossággal, emiatt aztán busszal visznek körbe, aztán vissza még bonyolultabban, duplakörben, szóval megvan egyben a buszos városnézés is. Két katona kíséri a kis csapatot, egy elöl, egy hátul. Természetesen mindenkin maszk van és tilos más buborékkal beszélgetni. Otthon megvan ez a buborék dolog? Szóval itt egy család vagy egy pár vagy egy szingli személy egy buboréknak számít. Mivel feljegyzik, hogy adott időben melyik 12 ember van egy buszon/sétán, ha bárki pozitívan tesztel ebből a 12 emberből, akkor rögtön a többi 11 is újrakezdi a két hetes karantént. Jó, mi? Ha ügyes vagy, sikeresen eltölthetsz hónapokat is akár a luxusbörtönben. De azért nem akkora a para, pillanatnyilag Új-Zélandon összesen 40 pozitív eset van, mindegyikük karanténban.

A séta amúgy egy órás buszozással együtt, és megyünk libasorban 2 méteres távolságban egymástól, körbe-körbe. Elég mókás látvány lehetünk kívülről nézve. Bár a helyszín a kikötő, azért nem olyan vészes, friss a levegő, lehet nézni a hajókat, már egy óriási medúzát is láttunk.

 

Valahogy így tengetjük tehát napjainkat, gömbölyödünk szépen lassan a rengeteg kajától és mozgáshiánytól (bár én azért jógázgatok, de sajnos az online órák itt este 9-re esnek, amikor én már alig állok a lábamon és a déli féltekén úgy érzem a gravitáció is erősebb. Szóval sok a pofán landolás és asztalba kapaszkodás a gyakorlatok során).

Itt vannak anyósomék a városban, az ablakból szoktunk nekik integetni, intézik a házunk ügyeit, hogy innen már egyenesen oda tudjunk beköltözni. Csakhogy annyi komplikáció történt, hogy bár a cuccaink már túlestek a vámkezelésen, a költöztető cégnek több tucat konténerje várja a kipakolást és sajnos nem biztos hogy a miénk a héten sorra kerül. De erre egyelőre nem nagyon szeretnék gondolni, mert az azt jelentené, hogy innen egy másik szállodába kéne átköltöznünk a hét végén.

Legközelebb már a házból jelentkezem!

Megérkeztünk!

 Az ismerőseimnek már nem újdonság a tény, hogy sikeresen eljutottunk Auckland-be. De a részleteket még ti sem hallottátok, úgyhogy elmesélem.

Szerda reggel arra másztam ki az ágyból, hogy kábé nyolc herpesz kijött a számon. Helló, ez az út végére szokott megajándékozni engem, most nagyon sietett. Mondanom sem kell, hogy nem aludtam egész éjjel, annyira izgultam, hogy felengednek-e a gépre.

Tesókám délben jött értünk, elcuccolt minket a reptérre és megkértem, hogy várjon amíg megkapjuk a boarding pass-okat, mert lehet, hogy szégyenszemre haza kell vinnie. Mint ahogy jártunk két évvel ezelőtt Wellingtonban, amikor nem engedtek fel a hazafelé járatunkra. Anyósom első kommentje az volt, amikor újra megjelentünk az ajtajukban, hogy nem kellett volna lehúznom az ágyneműt. Hát most pont emiatt nem húztam le az ágyneműt.

Beálltunk szépen a Qatar Airways-es sorba, más check-in counter nem is volt, nincs mostanában nagy tülöngés Ferihegyen. A turista sor is jó lassan haladt, mindenkinek mindenféle papírokat, applikációkat, teszteket kell bemutatnia, attól függően, hogy hova utazik Dohán keresztül. Mi prémiumon mentünk - le vagyok sújtva, hogy ez volt az utolsó bizniszklassz utunk, eléggé szépen hozzá lehet szokni, de a jövőben nem fogja rá futni. Csak viszonyításképpen írom, hogy a Doha-Auckland retúr bizniszen négyünknek tíz millió forintba fáj, persze nem nekünk, hanem R katari cégének. Ezt évente egyszer kifizették, plusz most az utolsó utunkat is állták. Mostantól nem hogy repjegy nem lesz, de céges autó sem, sőt a parkolásért is fizetni kell az iroda előtt az utcán. Üdv az igazi kemény világban!

Előttem két pasas volt a sorban, mindkettőnek fél órán át intézték a jegyét, és félreállították őket. Az egyik külfödi volt, szépen várt. A másik egy büdös bunkó magyar volt, káromkodott egyfolytában, nem zavarta, hogy két kisgyerek áll mögötte. Balira utazott, gondolom nem meditációs jóga táborba. Mögöttünk a sorban pedig két rendőr állt egy bangladeshi kinézetű úriemberrel, ami szintén nem a legpozitívabb érzelmeket keltette bennem. Kiderült, hogy kitoloncolják szegényt, nah ez fog rám is várni Új-Zélandon, ha nem kezdem el gyorsan intézni a tartózkodási engedélyem. A mellettünk lévő sorban pedig egy anyuka hőbörgött kissé, nekik sem ment minden simán, és amikor meghallottam, hogy Ománba költöznek épp, hááát sajgott a szívem egy picit. Oda én is visszaköltöznék, bármikor.

Várakozás közben már enyhén tachikardiás lettem a parától. De csodák csodájára minden simán ment, amint becsekkolta a csaj a bőröndjeinket Aucklandig, már tudtam, baj nem lehet. Azért fél órát minket is félreállítottak, mert nem tudták kinyomtatni a Doha-Auckland boarding pass-okat. Közben még egy ügyintéző odajött hozzánk, hogy fel kell hívnia Ausztráliát hogy engedélyt kérjenek nekünk, mert leszáll a gép Brisbane-ben. Elvette az útleveleinket és egyszercsak azt látom hogy kimegy a vér az arcából, meg annak a nőnek is, aki előtte becsekkolt minket. Az arcát a tenyerébe temette, ennyi volt, gondoltam, tuti nem mehetünk és most az a para, hogy már elmentek a csomagok. Rohan a nő: "ezek az útlevelek lejártak". Hupsz, bocsi, rosszat adtam másodjára, mert van nálam vagy 8 útlevél a biztonság kedvéért. A fiúk lejárt új-zélandi útlevelei azért, mert az új katari igazolványukon nem volt feltüntetve az új útlevél száma, ezért Dohában néha elkérték a régieket is, valamint nálam vannak a fiúk lejárt magyar útlevelei is, hogy bizonyítsam, hogy magyar állampolgárok. Szegény check-in csaj azt hitte, hogy előtte is a rossz útlevelekkel adott nekünk jegyet. Mind nagyon örültünk a félreértésnek, megkaptuk az ausztráloktól is az engedélyt és közben pont annyi idő eltelt a problémamegoldással, hogy már mehettünk is egyenesen a gépre. A rendőröknél azért még fennakadtunk a hálón, ugyanis nem találták a fiúk új-zélandi útlevelében a Magyarországra érkezés pecsétjét. Hát azt azért nem találtátok, mert a kedves kollégáitok nem tudtak mire menni vele júniusban a covid miatt, és inkább az 5 évvel ezelőtt lejárt magyar útlevelekkel engedték be őket. Ez most egy kis 20 perces eszmecserét eredményezett nekünk, de ez a mostani két rendőr szuper jófej és megértő volt, és átengedtek minket némi jó tanáccsal ellátva (konkrétan azzal, hogy ugyanmár csináljak új magyar útlevelet a srácoknak, ami egy külön bicskanyitogatós történet, ezért majd legközelebb mesélem el).

A repülőhöz úgy vitt minket busz, hogy konkrétan a gép a bejárat mellett volt, de ahelyett, hogy átsétáltunk volna 30 másodperc alatt mondjuk biztonsági kísérettel, inkább 15 perc várakozással és 5 perces kerülőúttal odabuszoztunk hozzá. Itt a magyarokból megint sikerült kiábrándulnom, ami jól is jött löketnek, hogy menjünk már innen el. Három kézipoggyászt és két gyereket cígöltem fel a lépcsőn a repülőre, a szingli pasik nem hogy nem segítettek, de még elénk is nyomultak, mert onnan legalább nem kell nézniük, ahogy szenvedek. Erős csaj vagyok, megoldom én, de bosszant a dolog, pláne amikor azt látom, hogy az egyik ilyen kategóriás ember a szőke huszonéves csinicsajnak felrakja a fél kilós kézitáskáját a csomagtartóba.

A Budapest-Doha járat eseménytelenül zajlott, de bennem tüzijátékok robbantak, mert itt tudatosult bennem, hogy ebből bizony Új-Zéland és Új-Élet lesz. Dohában R csatlakozott hozzánk, addigra viszont olyan erős lett a migrénem, hogy már nem tudtam nagyon örülni semminek. Pláne, hogy megint annyit szórakozott a boltokban, hogy majdnem lekéstük a csatlakozást miatta. Én mérgemben előrementem a fiúkkal a kapuhoz, és aztán már bentről láttam, hogy szegényt így család nélkül, éjfélkor napszemüvegben jól beprofilozták és minden cuccát kinyitották és letesztelték kábítószerre. Ezek az ausztrálok nem szaroznak, a kapuk előtt van külön x-ray és drogteszt.

A Doha-Auckland út immár sokadjára is megerősített abban a tudatban, hogy nem kell nekünk minden évben hazajárni. Aki ezt végigcsinálta egyszer is, az tudja. Migrén, herpesz, székrekedés, brutális jetlag, ez a járat mindent kipipál a listán. Időben kevésbé volt vészes, mint amire emlékeztem, mert 14 óra alatt értünk Brisbane-be, de ott meglepődtünk, mert az előzetes információk alapján nem kellett volna leszállnunk, így nem voltunk rá lelkileg felkészülve, hogy pizsiből visszaöltözzünk, összepakoljuk az egymillió cuccunkat (Q suite-ben voltunk, ami 4 ülés összenyitva egy kis zárt térben és tökéletes a családoknak) és levánszorogjunk a gépről. Itt újra át kellett mennünk az x ray-en, kipakolni a kézipoggyászokat, kidobni a vizeket, csak hogy aztán fél óra múlva visszamenjünk ugyanarra a gépre.

Kicsit tornáztunk, szaladgáltunk a teljesen üres terminálban az éjszakában, aztán irány vissza a gépre, amit idő közben teljesen kitakarítottak és lefertőtlenítettek. Hihetetlen volt, megint új takaró, párna, fejhallgató, kozmetikai táska, fertőtlenítő gélek, maszkok, csokik, minden kutyafüle amit Dohában is megkaptunk. Új cabin crew és új étlap.

Azt nem is említettem, hogy maszkban és egy teljes arcos műanyag shield-ben kellett közlekednünk mindenhol. Ebben sem látni, sem lélegezni nem lehet, de legalább nem kell sminkkel vesződni, valamint a gigantikus herpeszemtől sem kap sokkot a reptéri személyzet.

Brisbane-től már csak három óra volt az út, egy finom vacsi és egy film pont belefért. Hajnali 4 körül értünk földet a világ seggén, ahogy nevezni szeretem ezt a csodás országot. A reptérről kijutás simán ment. Először egy egészségügyi ellenőrzésen mentünk keresztül (akinek itt tünetei vannak, egyből kapják is ki a sorból), aztán az útlevél-ellenőrzésen, majd felvettük a csomagokat, jöttek a szaglós kutyák, végül pedig a vám. Tudni kell, hogy Új-Zélandon van a világ egyik legszigorúbb vámellenőrzése, és nem csak drogokról van szó, hanem a koszos cipőt is le kell takarítani, egy almamagot sem vihetsz be, mindent kötelező bejelenteni vagy kidobni a kukába. Mi ezt persze már nagyon ismerjük, kitöltöttük a többoldalas vámpapírokat, ráírtam, hogy van egy kagylónk, amit persze kiszedettek és bevizsgáltak és megtarthattunk. Viszont csak másnap vettük észre a hotelban, hogy volt nálunk vagy 10 doboz Qatar Airways-es csoki, amire direkt rákérdeztek és mi nemet mondtunk. Ha kijött volna a röntgenen, akkor most nem a szállodából írnék. Bár itt is rendőri őrizet van.  

A reptér kijáratánál azonnal egy buszra toltak fel és már vittek is minket a kijelölt izolációs szállodába, ahol most tengetjük a következő két hetünket. Erről szól majd a következő bejegyzés, érdekes lesz, már most szólok.

Repül a repül a... vagy mégsem?

Két óra múlva eldől, hogy holnapután már az aucklandi klímát élvezem-e vagy itthon sírdogálok miközben veszettül iskolát keresek a srácoknak a környéken. Nem aludtam egész éjszaka, annyira izgulok, hogy felengednek-e a dohai járatra vagy sem. Ehhez egy kis háttérinfóra szükség lesz.

Új-Zéland márciusban lezárta a határait és azóta is szigorúan zárva tartja, a tervek szerint egészen addig, amíg el nem készül a covid vakcina, szóval lesz az még egy év is. A határzár miatt jelenleg csak az új-zélandi állampolgárok mehetnek haza, ők is két hét kötelező karanténnal. Én új-zélandi állampolgár családtagjaként igényeltem és meg is kaptam egy spéci vízumot, amivel bemehetek az országba és 6 hónapig ott is tartózkodhatok. Feltétele, hogy a férjemmel egy gépen érkezek az Igéret földjére.

Ez nem lenne gond, ha a) pillanatnyilag egy helyen tartózkodnék R-el és b) lennének járatok odafele...

Szinte minden légitársaság beszüntette az új-zélandi járatait, Ausztrália is brutálisan bekorlátozta az ottani helyzet miatt, valamint az a néhány útvonal, ami még él (például Hong Kongon és Malajzián keresztül) számunkra nem pálya, ugyanis a covid szabályok miatt 6-8 óránál hosszabb tranzitok nem megengedettek, márpedig minden opciónál ennél több lett volna a tranzitidő. Dubai még oké lenne, ha nem lenne Katar blokád alatt még mindíg, 3 év elteltével is. Már nevettünk férjemmel, hogy ilyen kalamajkába is csak mi tudunk keveredni, nem elég a covid, még itt van a blokád is. De persze marha mázlisták is vagyunk, mert augusztus végén Qatar Airways elindított két hónapra átmenetileg egy olyan járatot, ami leszáll ugyan Brisbane-ben, de nem lehet kiszállni, csak cargo-t raknak rá. Ez eredetileg úgy nézett ki a hírekben, hogy Brisbane és Auckland között utasokat nem szállít, de aztán valahogy meggondolták magukat, gondolom az új-zélandi konzulátusok lobbiztak hogy a külföldön rekedt kiwi-ket haza tudják juttatni végre így fél év elteltével. 

De várjatok, nem ilyen egyszerű! R még augusztusban le is foglalta a jegyeinket szeptember végére, ami megintcsak nem volt sima menet, mert úgy kellett összehangolni a Budapest-Doha jegyünkkel, hogy Katarban a tranzitidő megengedett legyen. Mondanom sem kell, hogy mindkét járat ritkítottan megy, szóval rágtam a körmöm emiatt is rendesen. Nah, a lefoglalt jegyeket nem fizette ki, mert bár a cég átutalta az árát, mi éppen akkor fizettük ki a házat, amit most azért vettünk Auckland-ben, hogy abba fogunk beköltözni, és véletlenül pont annyi hiányzott az árából, ami a repjegyekre kellett. Megjegyzem, iszonyat árban van a repjegy.

Oké, a házat kifizettük, aztán vártuk a következő fizut, hogy újra lefoglalhassuk a repjegyeket, csakhogy mire lett pénz, már nem voltak jegyek. Olyannyira, hogy egyáltalán egy darab sem az egész két hónapos járatidőszakra. De nem kell félni, R megold mindent, felhívta egy ismerősét, aki az xz sejk (volt miniszterelnök) jegyeit foglalja, ő pedig felcsörgette a Qatar Airways-es cimbiket, akik közölték, hogy az történt, hogy az új-zélandi konzulátusok beblokkolták az összes jegyet. Alhamdulillah, mivel mi is kint rekedt új-zélandiak vagyunk, kaptunk 4 jegyet. Mármint vehettünk. Ezt persze még egyszer azért a biztonság kedvéért R átrakta egy héttel későbbre, mert a melóban megkérték, hogy ugyanmár maradjon még a projekt végéig (ami persze nem fejeződött be így sem, de erről majd legközelebb), úgyhogy akkor meg azon ment a para, vajon a meglévő Budapest-Doha járatot is át tudjuk-e ennek megfelelően tenni. Sikerült minden!

Viszont most azért aggódom magam őszre, mert a két jegy külön foglaláson van. Tegnap a katari tartózkodási engedélyünket töröltettük, máskülönben R nem hagyhatná el az országot. Na mármost itt Pesten simán belém köthetnek, hogy nem tudnak engem végig Auckland-ig becsekkolni, mert a vízumom szerint R is a gépen kell legyen, de ő csak Dohában csatlakozik hozzánk ma este. Viszont innen  dohai járatra sem engedhetnének fel, mert már nincs katari igazolványom és covid miatt turistaként sem léphetek be. Ördögi kör. Én azért megpróbálom majd a legangyalibb mosolyom bevetni, ha kell könyörgőre fogom majd, de minden az itteni ügyintézők kezében van. Persze a telefont itt nem veszik fel, Dohában meg annyit mondtak R-nak, hogy Inshallah nem lesz probléma, mutogassam a jegyeket, meg a vízumot és akár sikerülhet is felszállnunk a gépre.

Na, indulunk a reptérre, szorítsatok!!!

Költözéses történet, avagy miért éppen Auckland? És miért éppen most?

Három nap és már megyünk is Új-Zélandra! Inshallah.

Elmesélem, hogy történt ez az egész munkahelyváltósdi, mert mint nálunk minden oly gyakran, ez sem sima menet volt. Tavaly novembertől idén januárig R Jakartában dolgozott egy projekten. Decemberre már eléggé hiányzott ahhoz, hogy kimentünk hozzá a fiúkkal 6 hétre. Ez nagyon nyaralósan hangzik, pláne ha megemlítem, hogy a szilvesztert Balin töltöttük egy szuper kis villában, elzárva a világtól, pucéran úszkálva a medencénkben, dinnyelevet szürcsölgetve naphosszat.. De az igazsag az, hogy ezt a pár napot leszámítva R éjjel-nappal melózott, hétvégéken is, és csak ebédkor és vacsoraidőben találkoztunk vele. Halálosan uncsi volt nekem és a srácoknak is az egész december karácsonyostól, de nem panaszkodom, mert legalább együtt volt a család. Persze az új-zélandi 4 hetes nyaralásunkat a meló miatt le kellett mondanunk, de ehhez már annó Luxemburgban nagyon jól hozzászoktunk. 

Egyik hétvégén R-nek a vizum miatt el kellett szaladnia Hong Kongba egy éjszakára. Húha, érzem, hogy itt egy másik történet próbál beszivárogni, egy ingatlanvásárlós, de ezt akkor inkább majd külön leírom. 

Ja és persze ez volt az az időszak is, amikor R a kínaiakkal folytatott tárgyalásainak köszönhetően sikeresen átesett a koronavíruson is - amit persze akkor még nem sejtettünk. Egy hét hígfosást követett egy hét 40 fokos láz iszonyú torokfájással, köhögéssel és orrfolyással. Maszkban közlekedett már akkor, amikor a világban a többieknek még nem lapult a zsebében ez a mára oly nélkülözhetetlen kis textildarab. Bizony, mi nagy úttörők vagyunk. A fiuk nem kapták el, én pedig három nap alatt átestem rajta.

Tehát ezt az alaphelyzetet képzeljétek el (Indonézia, karácsony, meló ezerrel, ingatlanvásárlási pánik, korona, távol minden ismerősünktől és a családtól), amikor egyik nap R kapott egy emailt, majd egy telefonhívást is egy uj-zélandi fejvadásztól. Ez nem ritka eset, és általában úgy végződik, hogy köszöni szépen a megkeresést, de még néhány évig ő nagyon jól elvan a katari pozijában, mentsék el az adatait és majd 2022 után keressék újra. Mert hát a foci VB-t már csak megvárjuk Dohában. 

Most is így kezdődött, viszont ez a pali nem adta fel ilyen könnyen a dolgot és egyből mondott egy olyan fizut, amit nehezünkre esett zsigerből visszautasítani, mert jóval az elképzeléseink fölött volt, így aztán elindult a vezérhangya a fejünkben. Nagyonis tisztában vagyunk vele, hogy Katarból a világ bármely pontjára átköltözni jelentős anyagi visszelépést jelent, és úgy voltunk vele, hogy majd akkor költözünk, ha lesz annyi megtakarításunk, amit befektetve már nem kell dolgoznunk, vagy legalábbis nem fog számítani a fizetés nagysága. Tehát ez az ajánlat hirtelen erősen megingatta a jól kidolgozott terveinket a jövőre nézve. Jó, persze, így is fele annyit ígértek, mint amit most félre tudunk tenni, de elgondolkoztatott minket azon, hogy mik is a prioritásaink. Élhetünk a legnagyobb jólétben, utazgathatunk, élvezhetjük a katari luxuskörülményeket még pár évig mielőtt leköltözünk a világ seggére, vagy megléphetjük most a dolgot, igaz nem luxusba, de normális körülmények közt végre letelepedhetnénk valahol, amit nem átmeneti lakóhelynek, hanem tényleg otthonunknak nevezhetünk, közel lehetünk R családjához, és legfőképpen megadhatjuk a gyerekeknek a kiwi felnevelést és a rettentően hiányolt természet-központú életstílust.

Na, ki hogy döntene ilyen helyzetben? Pénz és luxus vagy család és friss levegő?

A fejvadász nem árulta el, melyik cégről lenne szó, de két Google keresés után tisztában voltunk vele. Kapaszkodjatok meg: arról a cégről van szó, amelyiknél annó R dolgozni kezdett Új-Zélandon, majd Németországban, majd Luxemburgban (ahol az irodában megismerte csodálatos jövendőbeli feleségét), és végül ahonnan Katarból úgy kirúgták a luxemburgi főnökök ajánlására, mint macskát szar...díniázni. A profil csábítóan hangzott, a cég ugyanis levállt Luxemburgról, a vezetést lecserélték és újra kéne építeni mindent lokálisan. R rábólintott tehát az interjúkra. Akkor még persze nem is sejtettük, hogy 10 hónapig fog ez a procedúra tartani, miközben a katari munkahelyén szupersztárrá avanzsál, valamint betesz mindenkinek minden irányból egy világjárvány, jócskán megbonyolítva a helyzetünket. De hogy ezek odalent mit képzeltek, hogy kit vesznek fel, azt fel nem tudom fogni. 12 interjúkörön ment keresztül R, már azt hittük, az őszi politikai választásokhoz keresnek miniszterelnök jelöltet Jacinda helyére. 

Eleinte 3 jelölt állt harcban a poziért, de az egyikük hamar kiesett, így tudtuk, hogy csak egy ellenfél van. Azt is megtudtuk, hogy az illető Szingapúrból interjúzik. Várjatok, ekkor még nem volt covid és határzárás, úgy kell nézni a történetet, olyan február lehetett. Mondtam is R-nek, hívja már fel a régi kollegáját, aki Luxemburgból Malajziába, majd onnan Szingapúrba ment át, hátha tud valamit az illetőről. Elvégre egy iparágon belül nem sokan vannak a világban ebben a bizonyos poziban. R fel is hívta, de a srác akkor nem volt elérhető és mire meg az lett, R már túlságosan elfoglalt volt a melóban, így nem beszéltek. Még két hónapig. Áprilisban aztán hirtelen újra jelentkezett a srác, két nappal R utolsó körös interjúja előtt. Az üzenet így hangzott: "Kérlek hívj fel sürgősen, van számodra egy ajánlatom." Nagyon gyanús volt. És megérzéseim persze beigazolódtak: kiderült, hogy a haver volt az ellenfél. És méghozzá jobban is ment neki az interjú, mert azért ő senior-abb a területen és amit az új-zélandiak végre akarnak most hajtani, azt ő már két másik országban levezényelte sikerrel. Csakhogy a covid miatt a spanyol családja közelében akart maradni, mert sajnos meghalt a testvére a vírusban, és anyukája is kórházba került. Tény, hogy Szingapúr közelebb van Spanyolországhoz, mint Új-Zéland, de azért..na.. Szóval azért kereste R-t, hogy közölje vele, ő visszalépett a versenyből és maga helyett beajánlotta R-t a HR-nél. Ez mókás volt, mert így mi már tudtuk, hogy nincs más jelölt, de a HR persze ezt nem mondta, gondolom ők is meglepődhettek, hogy az egyik jelölt pont a másikat ajánlja be maga helyett. A srác még annyira jófej is volt, hogy R-t felkészítette az utolsó interjúra, lényegében átadta neki az összes tudását, amivel aztán R tényleg villoghatott. Azért amikor az interjú végén felajánlották neki az állást, úgy tett, mintha meglepődött volna. 

De most azt ne higgyétek, hogy itt véget ér a történet. Elvégre ez fél évvel ezelőtt volt, és én még mindig itt vakargatom a hátsóm Magyarországon. Az utolsó interjú után jött a bértárgyalás. Időközben már bejött covid barátunk, ami miatt Jacinda lezárta a határokat, Új-Zéland megközelíthetetlen erődítmény lett. A cégvezetők bérét 20%-al lecsökkentették, sokakat elbocsátottak. R viszont kötötte az ebet a karóhoz, mert hogy neki decemberben a fejvadász mást ígért. Ehhez hozzájött még, hogy a vírus miatti gazdasági helyzetben az új-zélandi dollár rohamosan vesztett az értékéből (mialatt Dohában az amerikai dollárhoz kötött fizu egyre többet ért), így aztán már nem volt annyira jó ez az ajánlat R számára. Közben a nagyfőnöknek is elsírta R a váltás lehetőségét, ami meg aztán azt eredményezte, hogy a pasas minden szépet és jót ígért neki, csak hogy megtartsa. Végül tehát már olyan helyzetben voltunk, hogy R nem is akarta aláírni a szerződést. Plusz poénként még beraktak neki egy másfél órás kis megbeszélést a CEO-val, ami nem lett szerelem első látásra. Viszont a legérdekesebb rész a referenciát adó jelenlegi és volt főnökök jelentették. Azon aggódtunk, hogy ha Új-Zéland megkérdezi a luxemburgi cégvezetőt, akkor minden megy le a slozin. Viszont amíg ezen rágódtunk, kiderült, hogy ez már megtörtént és láss csodát, a krapek sok szépet és jót mondtott R-ról, és csak megemlítette úgy mellékesen, hogy R hogyan lépett le annó a dohai cégtől. Huhh. Az volt a szerencsénk, hogy ezt mi előre beadagoltuk a fejvadásznak, aki úgy tálalta fel a sztorit odalent, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne, így aztán ott sem volt nagy meglepi, amikor meghallották a kirúgást a luxemburgi szemszögből. Igy aztán minden oldalról lezárult a felvételi, sikerült a bérben is megállapodni, nagy nehezen kialkudtak egy kezdő időpontot, amit aztán azóta kétszer eltoltunk R dohai projektje miatt. Tulajdonképpen már lent lennénk Aucklandben, ha nem jön közbe némi zűrzavar, de ezt majd holnap mesélem el.

Itt a folytatás!

Jelentem, élek még. Bár a maroknyi hűséges olvasóm (azaz a szüleim és még kábé három jó barátom) ezt nagyon jól tudja, hiszen az ő noszogatásuknak köszönhető ez az új belelkesedés. Juj, még egy olyan tippet is kaptam, hogy térjek át az angolra, de azzal pont elveszteném a családi fan-clubbot, mert hát nekik a magyar valamennyivel jobban megy. Még talán az orosz is. Az angol verzió majd az Instagramon folytatódik, ott is van már kemény 10 követőm. 

 

Észrevettetek valami különöset? Bizonyám, ékezeteket használok. Igaz, emiatt olyan sebességgel haladok, mint a hatéves gyerekem, mert nem is emlékszem, mikor használtam utoljára magyar klaviatúrát, talán egyetem alatt. Most meg a laptopomon arab betűk vannak, amiket persze az elmúlt öt évben nem sikerült megtanulnom. De ne húzzam már le magam ennyire, mondok jót is: idén nyáron kétszer is megkaptam tök idegenektől, hogy milyen jól beszélek magyarul. Hát, az ember lánya próbálkozik.

De már biztosan tűkön ültök, lerágtátok tövig a körmöket, hogy mi lehet velem és miért nem jelentkeztem az elmúlt másfél évben. Essünk túl a magyarázkodáson. 2018 decemberében lementünk karácsonyra Új Zélandra, ahol tettünk egy mindössze egy hetes körutat az északi szigeten, ahol olyan sok fantasztikus helyet láttunk, hogy hazatérésünk után egyszerűen képtelen voltam magamon erőt venni, hogy leüljek és összeválogassam a képeket és sztorikat. Addig-addig húztam, halasztottam a dolgokat, hogy aztán tavasszal elutaztunk újra két hétre Myanmarba, ahol persze megintcsak észbontó dolgokat tapasztaltunk meg a buddhista uj év ünneplése kapcsán, ami után aztán már tényleg úgy gondoltam, hogy én már ezt a két utat sosem fogom tudni elmesélni. Nem mintha dolgoznék, mint egy rendes ember, de valahogy soha nincs időm. Ha van is, akkor jobb dolgokra fordítom, amiről majd később mesélek. Bizony: lett új hobbim! Sőt, még új barátaim is. Bár a katari magyarok megérdemelnének egy külön fejezetet, most jobbnak látom, ha inkább nem mesélek róluk. 

 

De ha ennyire elfoglalt vagy és képtelen vagy leírni az izgi dolgokat, akkor mi a francért jöttél vissza és most hogy fogod bepótolni az elmúlt 20 hónapot? Kérdezhetnéd. Azért jöttem vissza, mert néhányan rámutattak, hogy ha most nem írom le a velünk történteket, később teljesen feledésbe merülnek majd, és vannak sztorik, amikért kár lenne. A nagyfiam végre tud úgy-ahogy magyarul, így esélyes, hogy a jövőben majd ő is el tudja olvasni és ez segít neki majd visszaemlékezni a gyerekkori utazásokra. Nyugi, a kicsinél is folyamatban van a magyarozás, elvégre ha majd egyetemista lesz, kell hogy tudjon a szép magyar lányoknak udvarolni. A másik kérdésre pedig az a válasz, hogy nem fogom bepótolni a kimaradt időt. De nyugi, lesz még új zélandi beszámoló. Mivel következő hónapban költözünk le a világ fenekére.